Késő este a szoba közepén, a szőnyegen ültem. Körülöttem egy kartondoboz szétszabdalt darabjai, alufólia, madzag, ragasztó, és egyéb kellékek. Próbáltam összeszedni összes kreativitásomat, hogy ezekből fegyverzetet gyártsak a másnapi istentisztelet szemléltetéséhez. Közben a gondolataim elkalandoztak. Milyen jó is lenne, ha ilyen egyszerűen magunkra akaszthatnánk páncélt, pajzsot, sisakot! Igaz, legfeljebb a papírkard csapásaitól védene meg. Ahogy az elmúlt napomra gondoltam, láttam, hogy hogyan is értek a csapások, és én – mintha csak papírpajzzsal védekeztem volna – sorra veszítettem a harcban. Egy kis szópárbaj, amiben hagytam magamat felbosszantani… Egy kósza gondolat, amivel az elégedetlenség befészkelte magát a fejembe… hibás döntés… egy mondat, amivel megbántottam valakit…
Hogy nem voltam résen? Miért nem voltam türelmesebb? Miért nem voltam figyelmesebb? Hova lett a szeretetem?
„Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben.” (Efézus 6,11)
Milyen fontos! És nem csak a napi kisebb csatáinkban, hanem a hit nagy harcában! Nem elég, hogy tudok róla! Nem elég, hogy elméletben ismeretem van! Nem elég, hogy néha kifényesítem! Magamra kell öltenem. Minden nap! Ahogy gyönyörködöm az Úr Jézus személyében, türelmében, szeretetében, ahogy engedem, hogy megtisztítson a bűneimből, ahogy hagyom, hogy tisztogassa a látásomat az Ő szavaival, ahogy a nagyon emberi gondolkodásom helyett az Ő szemével figyelem a körülöttem élőket, eseményeket, úgy egy-egy erős láncszem kerül a páncélingemre. Ahogy forgatom a Bibliámat, egyre élesedik a kardom. Ahogy napközben róla gondolkodom, egyre szilárdabban illeszkedik fejemre a sisakom.
„Öltözzétek fel!”
A mi Urunk nem hagyott védtelenül! Teljes, hatékony, szilárd fegyverzetet hagyott nekünk, ami tetőtől talpig befed, akár magamat kell védeni, akár az Ő hírnökeként küldetést teljesíteni.
„Vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok.” Efézus 6,13
