Hétfő reggeli rövid utazás a metró szerelvénnyel. Nyüzsgő, siető emberek igyekeznek beszállni. Hideg fények, monoton hangok, hömpölygő tömeg. Emberek törekszenek céljaik felé.
Már bent vagyok a szerelvényben, mikor felhangzik a „Kérem, vigyázzanak! Az ajtók záródnak” szignál.
Fanyar érzés fog el, ha jelen élethelyzetemre gondolok. Az eddigi életvitelem teljesen más irányt vett; el nem végzett feladatok, tervek, amiket ütemeztem, elmaradnak. Visszaadtam a vállalkozást. A munkahelyemen más beosztás szerint dolgozom. Az eddigi nagy mozgásterem látszólag beszűkült; még fogorvoshoz is szabadságból kell mennem ma.
Körülöttem, ahogy szétnézek, fakó arccal a mobiljaikba mélyedő unott embereket látok. Kifejezéstelen arcok vesznek körül. Arrébb egy fiatal nő hívást kap. Felragyog az arca, amíg beszél. Teljesen átalakul eddigi viselkedése, talán valamelyik szerettével beszél.
Ismerős ez az érzés: fontos vagyok valakinek. Abban a pillanatban minden megváltozik, mert eszembe jut, hogy van Valaki, Aki tulajdon élete árán megvásárolt, Akié minden hatalom mennyen és földön. Ő hordozott eddigi életemben, és Őt szólíthatom most is. Ő az, Aki a sötétségből a világosságra hozott. Amint Őrá tekintek, minden teljesen más fénybe kerül, ahogy az ének is kifejezi ezt: „Jézus, Terád egy gondolat megújít engemet…”
Boldogan gondolhatok a Tőle kapott jelenre, az új élethelyzetemre, hogy már nem egyedül kell járnom a földi úton, kaptam társat az Úrtól. Biztos kézben tudhatom a mát; már előre hálával és bizalommal tekinthetek a jövőre.
Nem ringatom magam abban a gondolatban, hogy nem lesznek többé nehéz pillanataim a jövőben, de olyan jó megélni, hogy az Isten ismer, mindent lát, mindenről tud és mégis szeret és Önmagához enged újra és újra Jézus Krisztusért.
„Tudom a te dolgaidat, ímé, adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat.” (Jel 3,8)
