A boldogság nyomában egy finom reggelivel

Szeretek a gyermek istentiszteleten, vagy ahogy nálunk, Pécelen nevezzük: a vasárnapi iskolában körkérdéssel indítani. Ilyenkor körbe megyünk, és mindenki válaszol (de persze lehet passzolni is). Kicsit jobban megismerjük egymást, a gyerkőcök is ráhangolódnak az alkalomra, és tudom, hogy szeretik is.
Az egyik alkalommal a szombatnapi kalászszedés történetéről volt szó (Mk 2,23-28), így adta magát a kérdés: ki mit reggelizett aznap? És jöttek a finomabbnál finomabb ételek: kalács, ilyen péksüti, olyan péksüti, még a pizza is elhangzott. Persze volt, aki nem reggelizett, de olyan egy sem akadt, aki egy egyszerű vajaskenyérrel lakott volna jól. A legtöbbjüket gazdag reggeli után, tele hassal hoztak a szüleik, hogy aztán a délelőtt folyamán remélhetőleg lelkileg is gazdag „menüt” fogyasszanak, épüljenek, gazdagodjanak.
Évekkel ezelőtt cigánymisszióban tartottunk gyerekórát. Ott nem hozták a gyerekeket, mi mentünk el mindenkiért. Persze könnyebb is volt, néhány utcát kellett bejárni. Kéredzkedtek otthonról, szerettek hozzánk jönni, esemény voltunk a faluban. És egyik alkalommal, nyáron, a gyerekóra után kitaláltuk, hogy elmegyünk fagyizni. Mire az egyik fiú mondta, hogy inkább ne a cukrászdába menjünk, hanem vegyünk a boltban kenyeret meg párizsit. Nem édességre vágyott, hanem éhes volt. Más volt ott a reggeli, mint itt.
Azt hiszem, kedves Olvasó, te is inkább az első csoportba tartozol, ahogy én is: jóllakottak vagyunk. „És ez bűn?” – teheted fel a kérdést. Nem, nem az, de valójában nem is ez a lényeg. Kiélesítem a gondolatot, és tudom, hogy bele lehet kötni, de mégis: a teli has lényegtelen. Nem ettől függ a boldogság, és ezt szerintem mindannyian tudjuk. Hiszen volt már tele a hasunk, és mégsem ettől lett kerek a világ. És nem is egy csodás autótól vagy egy hatalmas, szépen berendezett villától. De akkor mitől?
A lelki szegénység felismerésétől. A hiány meglátásától, amit csak a mi Teremtőnk tud betölteni. Mert a megoldás nem a jólétben van, hanem annál, aki ezt mondta: „Én vagyok az élet kenyere, aki hozzám jön, nem éhezik meg soha, és aki hisz bennem, nem szomjazik meg soha.” (Jn 6,35) Az Isten előtti alázat a boldogság útja, és végül is csak ez számít.

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,3)