A kesztyű
Kisfiam négyévesen kapta meg élete első ötujjas kesztyűjét. Egy nagyon egyszerű, szürke kesztyű volt, de ő valamiért különösen ragaszkodott hozzá. Egyik este észrevettük, hogy ez a féltett kincs nincs a helyén. Elkezdtük keresni, hátha figyelmetlenségből nem a megszokott helyére tettük le. Az egész lakást felkutattuk, átforgattuk, még a szekrények alá is bekukucskáltunk, de a kesztyűnek mintha nyoma veszett volna. Teljes kétségbeesés lett úrrá rajtunk, hogy hova tűnt a kesztyű. Végső mentsvárként az esti bibliaolvasás és éneklés után imádságba foglaltuk az elveszett kesztyű sorsát. Bátorítottam Mátét, hogy ő is kérje az Úr Jézustól, segítsen megtalálni, mert Isten a gyermekek imádságát ugyanúgy meghallgatja, mint a felnőttekét. Így hát ő is gyermeki hittel, egyszerű szavakkal imába foglalta, hadd találjuk meg az elveszett kincset. Másnap reggel, amikor indultunk óvodába, ott hevert az emeletünk lépcsőkorlátján a kis szürke kesztyű. Valószínűleg valamelyik szomszédunk találta meg, és tette le oda. Azt az őszinte mosolyt és hálát, amit a kisfiam szemén láttam, sosem fogom elfelejteni. Boldogan vette fel a kesztyűt és óvodába menet hálát adtunk Istennek az Ő gondoskodásáért. Azért, hogy segített megtalálni az elveszettnek hitt kincset.
A kesztyű története kapcsán egy igeszakasz jutott eszembe, amikor Isten arról beszél, hogy mi mennyire értékesek vagyunk számára. Ha egy ilyen egyszerű kesztyűre gondja van a mi Urunknak, mennyivel inkább gondoskodik a betöltetlen szükségeinkről. Hiszen „Nektek pedig még a hajatok szála is mind számon van tartva”. (Lk 12,7)
Bátorítom a kedves olvasót (és magamat is), hogy legyen hitünk az ilyen egyszerű dolgokban is őhozzá fordulni bizalommal. Még ennél is bölcsebb hozzáállás, ha nem végső mentsvárként fordulunk hozzá, hanem rögtön nála kezdjük a megoldás keresését.
„Ugye, a verébnek párja egy fillér, és egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudtán kívül? Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: ti sok verébnél értékesebbek vagytok.” (Máté 10,29-31)