A legszebb őszi ruháját öltötte fel a természet, így hát felkerekedtünk feleségemmel, hogy túrázzunk egy jót. Szülővárosából gyalogoltunk át a szomszédos kis városkába, erre többféle jelzett turistaút is kínálkozott. Kellenek ilyen alkalmak, amikor a házaspárok kettesben vannak, bár igazából hárman mentünk, mert Isten mindig kísér minket. Gyönyörködtünk a kilátásban, az erdőkben-mezőkben, fényekben, színekben, illatokban. Apró csodák vannak mindenütt, csak nyissuk ki rájuk jól a szemeinket! Nagyokat beszélgettünk, komoly és könnyed témákról vegyesen, még zsoltárokat, és énekeskönyvi énekeket is énekeltünk útközben. Némi félelmem csak annyi volt, hogy elfelejtettünk lámpát vinni magunkkal, és az ősz második felében bizony már erősen rövidülnek a nappalok. De, amikor elértük a település szélső házait, már ez sem jelentett gondot, jó időt mentünk, bőven világos volt még. Ehelyett máson kezdtünk aggodalmaskodni: közel egy kilométerre volt még az állomás, és csak 10-12 percünk maradt, hogy elérjük a következő vonatot. Ha kocogásra váltunk, akkor elérjük… No, de éppen most fussunk, amikor egy nagyon szép kis tavacska mellé értünk? Lemondtunk a sietségről, élveztük a tavat, egymás társaságát, fényképezgettünk is. Aztán mentünk tovább az állomásra, aznapi utunk végéhez. Már majdnem ott voltunk, amikor láttuk, hogy a peronon utasok várakoznak. Nocsak! … A vonat késett. Pontosan annyit, hogy odaértünk a peronra, fél percet szusszantunk, és már szállhattunk is fel. Isten gondoskodott rólunk. Tökéletes túranap lett így.
Kedves énekünk így szólít meg: „Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel! Ő felruház és táplál, rád gondot ő visel. Dicső Király, ég és a föld Ura, Szívünk tiéd, légy annak is Ura!”
Egy teljesen hétköznapi, apró eseményen keresztül mi is megtapasztalhattuk, hogy tényleg nincs miért aggodalmaskodnunk. Vegyük észre Isten ajándékait, az ezernyi apró csodát, bátorítást, amelyeket Tőle kapunk!
„Gyönyörködjél az Úrban, és megadja néked szíved kéréseit. Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” (Zsoltárok 37,4-5)
