Kényelmes hétköznapjaink

A negyvenes éveiben járó, fiatal kolléganőm porckorongsérv miatt betegállományba kényszerült. Óriási fájdalmak közepette várta a hosszasan elhúzódó vizsgálati időpontok eljöttét. A családja a mielőbbi gyógyulás érdekében szerette volna, ha a magánegészségügy szolgáltatásait veszi igénybe. Ő azonban tűrve a nehéz megpróbáltatásokat, kivárta a hónapokkal korábban kapott időpontjai elérkezését. Nagyon megérintett és elgondolkodtatott a hozzáállása, amiért nem akart elmenekülni a szenvedés elől a könnyebb utat választva. Önmagamon, és a környezetemen is megdöbbenve tapasztalom, hogy a kényelem sokszor már észrevétlenül lopózik be az életünk minden területére. A legapróbb hétköznapi dolgokon át, egészen a komolyabb döntésekig. Keresztyén emberekként is talán csak éljük a magunk életét, ameddig az még kényelmes, és nem jár lemondásokkal, vagy akár önfeladással. Lehet, hogy szívből szeretjük Jézust, járunk alkalmakra, még szolgálunk is, de vajon fel tudjuk venni naponként a keresztet, mert annak ára van, és erőfeszítéssel jár. Ahol pedig erőt kell kifejteni, az nem lehet kényelmes. Le tudunk mondani a magunk igazáról, ha egy helyzet úgy kívánja? Látja vajon a környezetünk rajtunk, hogy mi Jézushoz tartozunk? Tudunk-e nemet mondani önmagunkra, és igent mondani az Úrnak? Mert Ő mindent vállalt értünk, ezért nem csak egy részét szeretné elkérni az életünknek. „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja” (Lk 9,23). A gazdag ifjú túlságosan drágának tartotta azt az árat, amit meg kellett volna fizetnie Jézus követéséért. Elizeus próféta viszont azonnal, mindent maga mögött hagyva, teljes szívvel indult el az Úr útján. „Aki engem akar követni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét és úgy kövessen engem” (Mt 16,24). Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy a kolléganőm példáján keresztül is figyelmeztetett az énközpontú döntéseim mellőzésére.

Szeretném, ha az alábbi ige naponként megvalósulhatna az életemben:

„Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2,20)