Alma fájától

Tipikus tinédzserkori gondolkodás, hogy majd én jobban csinálom, mint a szüleim.

Nem volt ez velem sem másképpen. Nagyon sok emlékképem a gyerekkoromból arról szól, hogy szüleim hazajönnek a munkából és a vacsora után megosztották hármunk között, amit kaptak a munkahelyen. A 70-es, 80-as években minden névnapot megünnepeltek a kollégák, és általában bonbon vagy egy tábla csoki volt az ünnepelt női kolléga, így édesanyám ajándéka is. De nem kellett egy évet várnunk a következő édességre, mert mindig voltak a munkahelyen, akik 3 kockányi csokival meglepték szüleimet. Ezek pedig mindig nálunk, gyerekeknél landoltak. Akkor még nem fogtam fel, hogy az önzetlenségből kaptam tanítást otthon, amit felnőtt korban nehezebb elsajátítani.

Éreztem, hogy szüleink is szívesen fogyasztanának belőle, de mivel ritka dolog volt nálunk az édesség, ezen csak tinédzser koromban kezdtem el gondolkodni. Jött is az azonnali okos jövőkép: én majd másképp csinálom, nem adok mindent a gyermekeimnek, magamra is gondolok.

Majd anya lettem, és azt vettem észre magamon, hogy hasonlóan cselekszem: mindennek a javát, a legjobb részét, a lányomnak és unokatestvéreinek adom.

Szeptember elején olvashattuk a Református Kalauz szerinti igét (Mt 19,14): „Engedjétek és ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek a kisgyermekek”.

Sokszor eszembe ötlik, hogy vajon hányszor lehettem akadálya szavaimmal vagy cselekedeteimmel, hogy családunk gyermekei az Úr Jézushoz megérkezzenek! De jó, hogy van Kihez menekülni ezekkel a gondolatokkal ma is!

„Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól.” (Péld 22,6)