Kincs a törékeny edényben

„Pillanatnyi könnyű szenvedésünk, minden mértéket felülmúló, nagy, örök dicsőséget szerez nekünk.” (2Kor 4,17)

A szenvedés pillanatnyi és könnyű, mondja ez az ige. De így van-e ez a valóságban? Ha így lenne, akkor nem kellene annyi ideg- és fájdalomcsillapító, nem kellene annyi orvos és kórház. A mi tapasztalatunk épp a fordítottja annak, éspedig az, hogy a szenvedés hosszú és nehéz. Elég egy fogfájás, ami este meglep, ahhoz, hogy az éjszakát végtelen hosszúnak érezzük, úgy érezzük, már soha nem akar vége lenni. De itt Pál mégis azt állítja, hogy a szenvedés könnyű és pillanatnyi. Vagy ez csak őrá lett volna érvényes? Vajon Pál egy olyan szerencsés kivétel volt, aki különösen jól bírta a szenvedést? Vajon neki drótból voltak az idegei? Nem gondolnám, hiszen itt többes számban beszél: a mi szenvedésünk. És ebben mindenki benne van, ő is és mi is.

Miért tűnik a szenvedés Pál számára mégis pillanatnyinak? Azért, mert ő ezt az örökkévaló dicsőséggel hasonlítja össze. És ha így, a földi szenvedés és a mennyei dicsőség egymás mellé kerül, akkor világos, hogy a mérleg nyelve merre billen el. De mi is a dicsőség, amiről itt az apostol beszél? A Szentírásban a dicsőség mindig Istennel együtt van említve, a dicsőség Isten egyik legfontosabb és legjellemzőbb tulajdonsága. Igen ám, de akkor a dicsőség valami nagyon távoli, a mennyben levő dolog, és mi azt nem érhetjük el.

A kérdés az, hogy miként jut el hozzánk a dicsőség, hogyan lesz hathatós erővé a mi életünkben? A válasz erre nem lehet más, mint hogy ezt Krisztus hozta le erre a földre, ő hozta a mennyei dicsőséget kapcsolatba a földi nyomorúsággal. Sőt, ennél is több történt, benne a dicsőség emberré lett. Ezért mondhatta János az ő evangéliumában: mi láttuk az ő dicsőségét. Persze, ez a dicsőség el volt rejtve, hisz benne az emberi nyomorúság és a mennyei dicsőség valami különös módon keveredett. De jött a feltámadás és ekkor már nyilvánvalóvá lett az Isten dicsősége.

Pál ebben a feltámadott Krisztusban hisz és ez a hit számára nagy kincs. De ez a kincs nem egy halott tőke, hanem élő, ami kincsként rendkívüli nyugodtságot, biztonságot ad az embernek. De Isten ezt a kincset törékeny edénybe helyezte el. Pál apostol az embert, a mennyei kincs birtokosát, hordozóját cserépedénynek nevezi. Tudjuk, hogy a régi időkben, amikor jött egy háború, vagy más nagy veszély, a kincseket, ékszereket, arany vagy ezüsttárgyakat egy agyagból készült cserépedényben rejtették el és ezután elásták a földbe.

Ez a kincset megvédte a rablóktól, rozsdától és a nedvességtől. De a cserépedénynek volt egy gyengesége is, éspedig, hogy törékeny volt. Csak egy kis koccanás, és már el is tört. Nos, Pál a keresztyén embert egy ilyen törékeny cserépedényhez hasonlítja. Isten a nagy kincset törékeny, gyarló emberekbe helyezte bele, azért, hogy nehogy magát az embert gondoljuk fontosnak és értékesnek. Pál erre példákat is mond.

„Mindenütt szorongattatunk, de meg nem szoríttatunk.” Pál ezzel azt akarja mondani, hogy a mi keresztyén egzisztenciánknak is megvannak a maga határai, korlátai. A mi lehetőségeink is korlátozottak, nem vagyunk mindenre képesek. De nem kell, hogy ez félelemmel töltsön el minket, mert Isten mindig annyit ad, amennyire szükségünk van.

„Kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe.” A kétségeskedés szó az eredeti nyelven tanácstalanságot jelöl, amikor nem látjuk egy helyzetből a kiutat, a megoldást. A keresztyén ember életében is lehetnek olyan pillanatok, amikor nem látja a következő lépést. A keresztyén ember élete nem olyan, mint a vonaté, ami nyílegyenesen halad a pályáján. Életének vannak nehéz kérdései, rejtélyei, amiket nem tud megfejteni. De ilyen helyzetben sem kell kétségbe esnünk, mert Urunk tudja az utat és meg fogja azt mutatni.

„Üldöztetünk, de el nem hagyatunk.” A keresztyén ember nem csak a mindennapok bajainak, szenvedéseinek van kitéve, neki van egy plusz szenvedése, és ez a hitéért való üldöztetés. De ebben megtapasztalja a negyedik kijelentést: tiportatunk, de el nem veszünk. Itt nem arról van szó, hogy nem halunk meg, hiszen tudjuk, hogy a keresztyénségnek már sok millió mártírja van, hanem a lelkünk nem vész el, az megtartatik az üdvösségre.

Mi végső soron abban részesülünk, amiben Krisztus is részesült: vereségben és győzelemben, szenvedésben és dicsőségben, halálban, de feltámadásban is. Pál mindezt nem önsajnálkozással, de nem is a mártír büszkeségével mondja. Itt nem hősiességről van szó, hanem arról, hogy Krisztus él bennünk.

Talán mi ezekre azt mondjuk: ez nemigen talál reánk, hisz mi sem nem üldöztetünk, se nem tiportatunk. De még nincs olyan messze tőlünk az az idő, amikor a hitért szenvedni kellett, és nem feledkezhetünk el azon testvéreinkről sem, akik a világ különböző pontjain most is véres szenvedéseken mennek keresztül. Az üldözött keresztyének most is meg tudják érteni, amit itt Pál mond.

De azt mindnyájan átéljük, hogy a cserépedény összetörik. Elveszítjük egészségünket, szeretteinket, vagyonunkat. De ezekben is nyilvánvalóvá lesz a hit ereje, hogy mit jelent az, hogy mi hiszünk a feltámadott Krisztusban. Mert ez a fejezet is hálaadással, Isten magasztalásával fejeződik be. Azoknak a hálaadása, magasztalása, akik nyomorgattatnak, kétségeskednek, üldöztetnek és tiportatnak, különösen értékes és óriási bizonyságtevő ereje van. Mekkora kegyelem, ha valaki akkor sem csügged el, ha külső embere napról napra romlik, gyengül, s ugyanakkor a belső szüntelenül újul és erősödik. A mi belső emberünk azért erősödhet és újulhat, mert a feltámadott Krisztus van velünk és bennünk. A keresztyén ember napról napra kegyelmet kap, erőt a továbbmenetelre, egészen addig, amíg megérkezünk. Addig pedig boldogok vagyunk, mert cserépedény testünkben ott van a hit a feltámadott Krisztusban.

„Pillanatnyi könnyű szenvedésünk, minden mértéket felülmúló, nagy, örök dicsőséget szerez nekünk.” (2Kor 4,17)