Napvitorla

Óriási színes háromszögek feszülnek a kertekben, teraszokon. Árnyékra szükségünk van, és lombos fák hiányában megteszi a speciális színes vászon, amely sarkaival oda kapaszkodik, ahová mi akarjuk.

Ezekben a hetekben nehéz az árnyékra úgy gondolni, mint ami kellemetlen, vészjósló vagy nehéz. Most csupán a kellemessé szűrt fényviszonyokat értjük alatta, de nem volt régen, és talán nincs soká, amikor úgy érezzük: egy esemény beárnyékolja az életünket, a jövő árnyékot vet a jelenre, a múlt árnyai utolérnek. Egy nehéz próba után árnyékai vagyunk önmagunknak, és a Biblia sem titkolja, hogy a halál árnyékának völgye létezik, és át kell mennünk rajta.

Árnyékoló praktikáink nem a fényt tartják távol, hanem a káros sugarakat szűrik meg jótékonyan. De létezik-e olyan roló, amely a fenséges Isten jelenlétét, dicsőségét teszi az ember számára elviselhetővé? Gondolunk-e arra, hogy az ő fényessége egyenesen halálos a bűneibe öltözött és azokhoz ragaszkodó ember számára?

Isten gondoskodott árnyékról. Gondoskodott felhőoszlopról, rejtekhelyről népe számára. „Kezem árnyékával takarlak be, amikor újra kifeszítem az eget” – ígéri Ézsaiás prófétán keresztül. (Ézs 51,16). Ára volt ennek a jótékony árnyéknak. Az a háromórás sötétség volt az ára, amikor Isten igazságtétele ránehezedett, és az ellenség dühe rászabadult Jézusra. Azóta maga a Szentháromság Isten a mi oltalmunk, felüdülésünk, erőforrásunk, aki annyit enged látni, átélni önmagából, amennyi javunkra van.

“Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!” (Zsolt 91,1-2).