Egy meleg nyári napon korán reggel indultam a postára, hogy még a rekkenő hőség előtt hazaérjek. Alig jártak az utcán, nem is találkoztam ismerőssel. Befordultam a sétáló utcába, itt már kicsit többen jöttek-mentek. A butik előtti padon egy hölgy ült. Nem tudom, hogy miért, de olyan valószerűtlennek tűnt. Elhaladtam mellette, és kicsit megnéztük egymást. Utánam szólt: „Bocsánat, hogy megszólítom, de fordítva vette fel a blúzát.” Rémülten láttam, hogy igaza volt. Most mit tegyek? Így nem mehetek be a postára.” „Menjen be valahova, és fordítsa ki” – mondta. Persze. Ezt én is kitaláltam, de hova? Az üzletek még zárva voltak. Akkor már a postára is bemehetnék átöltözni, bár nem valószínű, hogy beengednének az ablakok mögé. Ekkor észrevettem, hogy a ruhaüzlet ajtaja előtt a redőny csak félig volt lehúzva. Gyorsan lehajoltam, és bebújtam mögé. Az üzletben nem láttam senkit, hogy engedélyt kérjek. Kifordítottam hát a felsőmet, és kibújtam, mintha mi sem történt volna. A hölgy addigra már felállt, és elindult a másik irányba. Utánamentem, és megköszöntem neki a kedves figyelmességét. Kicsit elgondolkodtam. Olyan volt a helyzet, mintha egy angyal jött volna az utamba, hogy figyelmeztessen. Arra várt, hogy odaérjek, megszólított, és tovább állt. Persze nem angyal volt, hanem egy fáradt, idős hölgy, de éppen akkor ült le, amikor szükség volt rá. Lehet, hogy valaki csak legyint ezen, hiszen nem nagy dolog, de kis dolgokban is meg kell látnunk Isten munkáját, és hálát adni neki. „Ki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli.” – fogalmaz a magyar közmondás, ami biblikusan így hangzik: 

„Kevésen voltál hű, sokra bízlak ezután.” (Máté 25,21)