Az ige nem gyorsétel
„Miért nem maradt meg benned az az ige, amit pont erre a helyzetre kaptál!?” – hangzott felém a kérdés, miután jólesően kipanaszkodtam magam. Tényleg, miért nem? Alig egy hete boldogan nyugtáztam, hogy az Úr ura a helyzetemnek, ismeri a gondot, a neheztelést, az elakadást. Milyen bölcsen tanácsol! Majd pár nap múlva ismét körülnyaldosott a jól ismert szorongás és kétség, és újra rászűkült a figyelmem az adott, kényes helyzetre.
Sokan küzdünk testi-lelki értelemben felszívódási zavarokkal. A rajtunk gyorsan átszaladó táplálék nem lesz sajátunkká, nem épít, nem erősít. Lehet minőségi, friss, ízletes – mégsem válik javunkra. Azt mondjuk: ettünk – de inkább ne tettük volna! A számtalan ideillő jótanács közül a legegyszerűbb és leghatásosabb: szánj időt az étkezésre, és rágd meg jól a falatokat!
Miért nem szívódott fel bennem az a kulcs-ige, amit kaptam? Miért nem vált életté, jóllehet nagyon is ízlett? Bár az időt rászántam hitem táplálására, de közben tűkön ültem. Cikáztak a gondolataim, saját ötletelésemmel tűzdeltem meg az igeolvasás perceit. Nem rágtam meg rendesen, amit kínált az Úr, csak nyeltem „egészben” az üzenetet. Arra még volt időm, hogy elújságoljam a lányomnak, mit mondott az ige, majd mentem a fejem után. Hálás vagyok, hogy ő megjegyezte, és adott pillanatban – tőle megszokott, kissé nyers őszinteséggel – emlékeztetett.
Nekünk nem szükséges megennünk az ige tekercseit, ahogyan Ezékiel tette Isten parancsára. De az Isten szavának helyes fogadása, forgatása, emésztése szükséges ahhoz, hogy növekedjen bennünk Krisztus élete. Az üzenet tartalmáról, időzítéséről és erejéről az Úr gondoskodik, de annak fogadásáért, a falat sorsáért mi vagyunk felelősek.
„Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!” (5Móz 6,6-7)