AZ ÚR NEVÉT HIÁBA FEL NE VEDD!

„A magyar nagyon istenfélő nép” – jegyezte meg ironikusan egyik külföldi ismerősöm, aki érti nyelvünket – „itt az emberek lépten-nyomon felemlítik Isten nevét”. Megmosolyogtató, de ugyanakkor ránk nézve nem éppen hízelgő megállapítás. Igazságtartalmával sajnos, nem nagyon tudunk vitatkozni.

Ismert tény, hogy a kelet-európaiak rendkívül választékosan tudnak káromkodni. A közhiedelemmel ellentétben itt nem mi vagyunk a „legjobbak”, de azért sokfelé él a megállapítás, hogy káromkodós ember a magyar. Ezt egyik áldott emlékű tudós teológiai professzorunk is megtapasztalta. Így írt visszaemlékezésében: amikor Hollandiában járt, azzal volt kénytelen szembesülni, hogy ott is már híre volt a magyar szabadszájúságnak. A kérdésre, hogy a magyar ember hogyan káromkodik, kitérő választ adott és próbálta elhárítani a kíváncsiságot. „Most csupán, mint néprajzi adalékot, mondjon már egy magyar káromkodást” – biztatgatták. Izzadt a professzor, nem akart kötélnek állni, de a vendéglátói nem tágítottak. Végül is kötélnek állt, nagy levegőt vett, ökölbe szorította a kezét, szeme villámokat szórt és elkiáltotta magát: „Bútorraktár!” A hatás leírhatatlan volt és a szegény hollandusok elképedtek, hogy beigazolódott a feltevésük, bizony káromkodós nemzet a magyar.

Mindez több évtizede történt, a helyzet azonban mit sem változott. Csak most már némelyek megpróbálják finomítani azt, amikor szitkozódnak. Olykor meg is magyarázzák, mint ahogy azt az egyik internetes portál újságírója tette: „Az udvarias, jól nevelt, bő szókinccsel rendelkező ember nem káromkodik – tartja a makacs illemszabály. A káromkodás tiltása és lenézése annak ellenére is töretlen népszerűségnek örvend, hogy évek óta születnek külföldi és magyar tanulmányok és ezeken alapuló cikkek arról, hogy a káromkodás valójában nem rossz, sőt, kifejezetten jó dolog.”

Ugyanakkor azt is látni, hogy az emberek más, szélesebb értelemben veszik Isten nevét hiába a szájukra. Vannak, akik imáikban az Úr nevét hívják, mégis szándékosan és folytatólagosan engedetlenek az ő parancsaival szemben. Ha valaki keresztényként tetszeleg, miközben világi módon gondolkodik, beszél és cselekszik, akkor hiába veszi fel Isten nevét. Amikor valaki helytelenül képviseli Krisztust – történjen ez szándékosan, vagy akár tudatlanul –, akkor hiába veszi fel az ő nevét. Ha valaki azt mondja, hogy szereti az Urat, mégsem teszi azt, amit ő parancsol, akkor is hiába veszi fel az ő nevét.

Az Isten neve szent, mint ahogyan ő maga is szent. Tisztelnünk és becsülnünk kell az ő nevét, hódolattal és dicsérettel kell elé járulnunk. Ha ezt nem tesszük meg teljes szívből, akkor máris vétkezünk ellene. Fogadjuk meg hát Pál apostol intését és engedelmeskedjünk az igének:

Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni” (Kol 4,6)!