1988-ban a repülőgép leszállt velem New Yorkban, ahol a testvérem várt egy lakókocsival. Keletről nyugatra igyekeztünk átszelni a kontinenst. Sokáig elég sík, inkább egyhangú területeken haladtunk át. Aztán több napi utazás után távolról egy hatalmas hegyvonulat körvonalazódott előttünk, a Sziklás hegység – erről gyermekkorunkban olvasott indiántörténetek jutottak eszünkbe. A hegység északról délre húzódik az Amerikai Egyesült Államok nyugati felén.
Ahogy közelebb értünk a hegyvonulathoz, egyre emelkedőbb úton haladtunk, kanyarogtunk. Valamikor éjfél felé felérkeztünk a legmagasabb helyre, ahol kellemetlen hideg szél fogadott minket, de pihennünk kellett és ott fent a több ezer méter magas hegyen álomra hajtottuk fejünket.
Reggel szikrázó napsütésre ébredtünk, csodálatos világ tárult elénk. Elindultunk kanyargós utakon a hegyekből lefelé, csordogáló patakok mellett.
Az Isten nélküli élet hasonlít ahhoz a sivár, üres, egyhangú tájhoz, amilyen a Sziklás hegység előtti síkság volt. Isten azonban elkészített egy nagy „vízválasztót”. A Golgotán az Úr Jézus halálával, majd a feltámadásával: valami egészen új kezdődött, egy Új Szövetség.
Így történhetett az én életemben is egy nagy fordulat, egy vízválasztó, a régi és az új életem között. Fiatal éveimre jellemző volt a reménytelenség. Háború után voltunk, édesapámat elvesztettem, Jézus azonban kiemelt a reménytelenségből, bűnbocsánatot adott, kötelékeimtől megszabadított. Új reménységet kaptam, Isten Mennyei Atyám lett. Értelmes életet élhetek, az Úrnak szolgálhatok azokkal az adottságokkal, amelyeket Tőle kaptam.
„De áldott az …, aki az Úrban bízik, és akinek bizodalma az Úr. Mert olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé bocsátja gyökereit, és nem fél, ha hőség következik, levele zöld marad. Száraz esztendőben sem aggódik, nem szűnik meg gyümölcsöt teremni.” (Jeremiás 17,7–8)
