Várakozás

Karácsony után a Délvidékről utaztam vissza Magyarországra, és belefutottam egy 9 órás várakozásba a határon: hosszú perceket vesztegeltünk egy helyben állva, majd pár métert araszoltunk előre; mindezt órákon át. Kezdetben még élt bennünk a remény, hogy egy-két óra alatt mégis átjutunk a határon, de ahogy telt az idő, egyre inkább eluralkodott rajtunk a kétségbeesés és a tehetetlen düh – a reménytelen várakozás ismertetőjelei. Kora délután helyett késő este érkeztünk meg Budapestre, emiatt többen lekésték a csatlakozásukat: Stockholmba, Prágába vagy Berlinbe, és kétségbeesve szálltak le a buszról a zuhogó esőbe egy ismeretlen városban. Azt sem tudták, hol töltsék az éjszakát és hogyan utazzanak tovább. Sajnáltam őket és rossz érzéssel töltött el, hogy nem tudok rajtuk segíteni.

Hazafelé eszembe jutott: milyen jó, hogy Isten országát nem ez a reménytelen várakozás jellemzi. Ha Ő várakoztat is bennünket, nem cél nélkül teszi, ilyenkor alakítja és formálja a jellemünket, lelki fegyverzettel lát el, és nem hagy bennünket a tehetetlenség állapotában, feladatokat bíz ránk a cél elérése érdekében, közben türelemre int, vigasztal és bátorít. És amikor életünk végén megérkezünk a “célállomásra”, akkor nem egy ismeretlen város sötét utcáin kell céltalanul bolyonganunk, mert a ragyogó mennyei Jeruzsálembe, a mi örökkévaló hazánkba érkezünk meg, ahol tárt karokkal vár bennünket a mi Megváltónk, Jézus Krisztus, és az Ő karjaiba valóban haza érkezünk.

“és így szólt hozzám (az angyal): Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét… a szent várost, Jeruzsálemet, amely az Istentől, a mennyből szállt alá. Jel 21,9-10.

“Nem lesz átok többé a városon, hanem az Isten és a Bárány trónusa lesz benne: szolgái imádják őt, és látni fogják az ő arcát, és az ő neve lesz a homlokukon. Éjszaka sem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra, sem napvilágra, mert az Úr Isten fénylik felettük, és uralkodnak örökkön örökké.” Jel 22, 3-5.