Kétféle út

Prigozsin a halála előtt pár nappal meghökkentően cinikus megjegyzést tett: „Mindannyian a Pokolba fogunk jutni, de ott is mi leszünk a legjobbak.”

Mindig megrendülök, amikor valaki a pokollal viccelődik. Vendéglátói egységeket előszeretettel neveznek el Pokolcsárdának. A hitetlenek a Mennyről gyakran beszélnek gúnyosan, de a Pokol létezését fontolóra sem veszik. Pedig az ige azt írja róla, hogy a „veszedelem helye”. Ez már nem olyan vicces.

Egészen döbbenetes, hogy emberek, akik Isten nélkül járnak, nem kérdezik meg, hogy hova vezet ez az út? Mi lesz ennek a vége? És nem tudják, hogy a Pokolban soha nem jön el a hajnal, soha nem kel fel a nap, de a legszörnyűbb az, hogy többé nincs lehetőség kapcsolatba kerülni az Istennel.

Egy a közös a Menny és a Pokol között: örökké tart.

De nekünk miért kell szembesülnünk a Pokol mibenlétével? Azért, hogy izgasson minket a körülöttünk élők sorsa. Hogy amikor kinyithatnánk a szánkat, akkor ne hallgassunk gyáván. Hogy amikor ellankadunk az imádságban, újra erőre kapjunk.

És vajon Isten gyermekei gondolnak-e eleget a Mennyre? Vajon nem ez a gyengeségünk oka, hogy el is feledkezünk erről?

Amikor egy atléta futni kezd, már látja magát a dobogó legfelső fokán az aranyéremmel és a győzelmi koszorúval. Minket pedig annyira lekötnek a harcaink, hogy alig gondolunk a győzelemre.

Lázba hoz-e minket a Menny gondolata? Amit az Isten feltár nekünk, hogy buzdítson, vigasztaljon, és hogy megteljen a szívünk örömmel.

Számtalan dolgot említ az ige, hogy mi lesz gyönyörűséges a Mennyben. Már látjuk a gyöngykaput, az üvegtengert, és a megváltott szeretteinket. De nem ez lesz a legfenségesebb számunkra. Amiben gyönyörködni fogunk, az Az, Akiben már most is gyönyörködünk! A Menny annyi, mint Jézussal lenni. És minden küzdelmünben az a bizonyosság emelhet minket magasra, hogy egyszer elhangzik majd, hogy

„Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot.” (Mt 25,34)