„Hervadásban járok én,
hej, de mégis várok én
új kacagásra,
virágfakadásra.”
– jár a fejemben a régi dal, amit így ősszel szoktam dudorászni az oviban a gyerekeknek. Azt hiszem eluralkodott a világon az elmúlás hangulata, gondolata. Mondhatnánk, hogy végre megértik azt, amit mi keresztyének évezredek óta mondunk: ez a világ véges, készülni kell a végére. Azt azért látjuk, hogy nem a keresztyén üzenet reneszánszát éljük! Pedig tényleg bajban vagyunk, folyamatosan árad ránk a sok ijesztő esemény híre, s az ember bűne sokkal mélyebb, mint csak a környezet felelőtlen kizsigerelése… Mi mégis új fakadásra várunk! Sőt új teremtésre, magára az Úrra, a mi Megváltónkra!
„Ne irigyelje szíved a vétkeseket, inkább az Urat féld minden nap, MERT VAN MÉG JÖVENDŐ, és reménységed nem semmisül meg.” (Péld 23,17)
