Várd ki a végét!

A nyaralás utolsó napján éjszakai vonattal utaztunk a főváros felé. A vasúti kocsi kényelmes és tiszta volt, a pihenés azonban mégsem volt tökéletes. Hajnal felé egyre többször gondoltam, milyen jól is esne egy csésze forró ital a büfékocsiban, de mivel az áráért itthon egy kiló kávét lehet kapni, elvetettem az ötletet. Még alig pirkadt, amikor csomagjainkkal felsorakoztunk, hogy átszálljunk egy másik szerelvényre, amivel hamarabb kijutunk a reptérre. Mögöttünk egy helybéli házaspár is leszállásra készült. Azonban hiába a pontos érkezés, a megfelelő gomb használata, a vasúti kocsi ajtaja egyszerűen nem nyílt ki – sem nekünk, sem a helyiek próbálkozására. A váratlan akadály meglehetősen felkészületlenül ért bennünket. Mit fogunk most tenni? Ha kénytelenek leszünk a végállomásig utazni, az jókora időveszteséggel jár – elérjük-e akkor a budapesti járatot? És egyáltalán, hogyan fordulhat elő ilyesmi egy ilyen országban, ahol minden olyan olajozottan működik? És hol van ilyenkor a kalauz, miért nincs legalább egy segélyhívó? Legnagyobb csodálkozásunkra a helybéli házaspáron nem látszott aggodalom még akkor sem, amikor a vonat szép lassan kigördült az állomásról. Utóbb előkerült a kalauz, aki elnézést kért, és megnyugtatott, hogy egy későbbi állomáson is lesz csatlakozás a repülőtér felé. Kiállított egy utalványt, amivel ingyen igénybe vehettük azt a másik vonatot, majd meghívott a büfékocsiba, hogy válasszunk reggeli italt és péksüteményt a vasúttársaság költségére. Ez már valóban hab volt a tortán, vagyis a kávén! Ujjunkat boldogan melengetve a csészén, nem győztünk ámulni Urunk aggodalmaskodásunkat, bosszankodásunkat megszégyenítő jóságán. Illesse köszönet a Finn Államvasutakat – hála és dicsőség Mennyei Atyánkat, aki ismét felejthetetlen bizonyságát adta irgalmas, minden részletre kiterjedő gondoskodásának!

„Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla, és az embernek fia, hogy gondod van rá?” (Zsoltárok 8,5)