A fecskék

Régóta elmaradhatatlan kedves vendégei a nyárnak a fecskék. Gyermekkorom falusi emlékei a tehénól gerendáira ráragasztott formás kis fészkek, melyekből egy suhanó vadászrepülő sebességével és precizitásával vágódtak ki és vissza az ólajtó ritka lécei között a fecskepárok. Nem volt szokatlan az sem, hogy nekem kellett az utolsó pillanatban elrántani a fejemet az éppen kiszáguldó madár elől. Meg is értettem őket, hiszen a fészekből kikandikáló kis csőröcskék szakadatlan követelték a finom falatokat a szülőktől. A fecskepár pedig fáradhatatlanul hordta a bogarakat, legyeket, szúnyogokat éhes fiókáiknak. Aztán nyár végére már alábbhagyott ez a sürgés-forgás, és egyre gyakrabban, egyre többen üldögéltek élénken csivitelve a villanydróton a fecskék, mintha elutazásuk fontos részleteit beszélték volna meg. Egyszercsak azon kaptam magam, hogy már egyetlen villásfarkút sem látok, nem hallom kedves fecsegésüket, mindannyian elmentek szinte észrevétlenül. Hiányoztak, bár tudtam, hogy ők engedelmesen követik Isten felőlük elrendelt akaratát, mert mást nem is tehetnek. Mégis példa volt előttem életük, ahogyan járták elrendelt útjukat, beteljesítve küldetésüket boldog csicsergéssel. Csak az ember az, aki döntéseket hozhat élete felől, és milyen jól teszi, ha Isten jó tervébe belesimulva, boldog szívvel követi szerető Megváltója akaratát egy életen át.

„Még a gólya is az égen ismeri a maga rendelt idejét, a gerlice, a fecske és a daru is megtartja, hogy mikor kell elmennie, csak az én népem nem ismeri az Úr törvényét!” Jer. 8/7