Szükséges, hogy a presbiter ne újonnan megtért ember legyen

„A megszentelődés folyamata időt vesz igénybe, mindenki más tempóban halad, és könnyen előfordulhat, hogy az óemberi természet romboló, Isten országában károkat okozó megnyilvánulásai, tisztátalan indulatai még jócskán felismerés és megöldöklés előtt állnak.”

Ismerve a gyülekezeteink sok esetben megfogyatkozott és lelki, hitvallási tekintetben elesett állapotát, amikor örülünk, ha számos helyen valaki egyáltalán megszólítható a presbiteri tisztséget illetően, akkor mit értünk az „újonnan megtért” kifejezés igei figyelmeztetése – mint presbiterválasztásnál kerülendő jellemző – alatt? Kétségtelen, hogy Pál itt nem a megtérést, azaz a Krisztusba hit által való beoltatást teszi feleslegessé, ennek fontossága vitán felül áll a presbiterek vagy más szolgálók esetében. Azonban a frissen megtért, azaz a Krisztust nem oly régen megismert emberek e szolgálatba állításától óv. Miért támasztja itt Isten ezt a kritériumot? Mi lehet az oka ennek a feltételnek?

Nyilván Pálnak is volt tapasztalata e téren. De nem csak neki. Isten egyházában ez a baj a bukott emberi természet veszélyei miatt ősi probléma. Nem véletlen, hogy reformátorunk, Kálvin is többek között a következőket fűzi ehhez az igéhez e levél magyarázatánál: „Amit Pál mond, tapasztalhatjuk mi is. Ugyanis az újdonsült emberek nemcsak szenvedélyesen merészek, hanem balga önbizalomtól is duzzadtak, mintha a felhőkön túl akarnának repülni. Ezért nem ok nélkül tartatnak távol a püspöki méltóságtól mindaddig, amíg magasba röpködő lelküket meg nem fékezi az idő folyása.” (Ld. 1Tim 3,6-hoz fűzött magy.) Amellett, hogy csodálatos öröm egy ember megtérése a gyülekezetben, a keskeny úton való elindulás nem zökkenőmentes, és azon maradni bizony nagy harcot jelent (legtöbbször önmagunkkal) életünk végéig. De, amit a népi mondás legtöbbször kicsit keserűen állapít meg: „Új seprű jól seper…” – ebben az esetben is helytálló lehet. Mert nem a friss lelkesedés és a tettvágy a gond, hanem az ehhez számos esetben tapadó arrogancia és kiforratlan hívő jellem, ismeret- és tapasztalathiány, Isten országa belső rendjének figyelmen kívül hagyása. Kálvin az intés okát ugyanitt azzal is összefüggésbe hozza, hogy Pál idejében „sok kitűnő tehetségű és tanult ember tért a keresztyén hitre”, ami később önhittséghez és nagyravágyáshoz is vezetett. Ez pedig az iskolázottság, pallérozott elméjűség nélkül is előfordulhat, főleg, ha valaki érvényesülési, kitűnési lehetőségnek, szereplési eszköznek tekinti a gyülekezeti tisztségeket és a világi értékrendhez, sémához hasonlóan gondolkodik efelől. Az egyházban azonban nem erre adatnak a tisztségek, szolgálatok, hanem a Krisztus-test építésére (1Kor 12).

E tekintetben az ige folytatása is sokatmondó, a figyelmeztetés hátterében ugyanis első renden a felfuvalkodottság áll. Ha az imént azt mondtuk, hogy ősi probléma áll fenn, akkor itt tényleg eszünkbe juthat az is, hogy az emberiséggel egyidős eseményre utal, azaz a bűnbeesésre. A felfuvalkodottság az Ördög lelkülete volt mindig is, és e hajlam azután áttevődött a bukott emberi szívbe is. A felfuvalkodottság és szinonimái, pl. gőg, önhittség, hiúság, kevélység, kérkedés (ld. pl. 2Sám 22,28; Zsolt 18,28; Ézs 9,9; 16,6; Ez 28,2kk; Péld 16,5; Lk 1,51; 2Tim 3,4) veszélyes utat jelentenek és Isten számára utált lelkületet. Az pedig még komolyabbá teszi ezt az intést, hogy itt a megtért ember kísértéseként tűnik fel. Nem valamiféle istentelen nép, elvetemült, lázadó közösség, személy mentalitásának leírására szolgál – mint sok esetben látjuk ezt a Bibliában –, hanem a hívő ember lelkületére vonatkozik. A hitben frissen elindult presbiterben is fokozottan jelentkezhet a hajlam arra, hogy felülhelyezze önmagát a hitben régebb óta járókon. Szomorú tapasztalat, hogy ilyenkor előfordulhat: az Istentől közösen elkért cselekedetek hiányában a túlzott aktivizmus, mindenáron való újítás vágya, vagy türelmetlen „gyümölcs-siettetés” olyan intenzíven jelentkezik, hogy több negatív elemmel párosulva erőszakos, lenéző, igei medret figyelmen kívül hagyó, nem tiszta indulatokkal terhelt felforgatássá válik a tisztséggyakorlás. Alapvetően – még a fizikai feladatok végzésével is – egy láthatatlan országot építünk, ahol rendszerint nem azonnal látszódnak (ha látszódnak) az eredmények, és azoknak a felismeréséhez is különleges, erre megnyílt szemek kellenek.

Hiszen a gyülekezetben szolgálni – a közösség felhatalmazásának feltételével ugyan, de – presbiteri tisztség nélkül is lehet. Talán mindannyian tudunk olyan személyekről, akik többet és nagyobb örömmel, hálával tesznek Isten országáért a gyülekezetükben, mint sajnos ott egy-egy hivatalos tisztviselő. Ha valaki görcsösen ragaszkodik e tisztséghez, és elsősorban a pozíciót látja benne, vagy képes sértődést csinálni az esetleges meg nem választásából – értsük jól, de –, talán jobb is, hogy még nem lett e megbízatás viselője. Amit az egyik teológiai professzorunk erről a lelkészek összefüggésében mondott, itt is megállhat: „Furcsa dolog ez a tekintély: csak addig tart, amíg rá se gondolunk. Ha valaki keresni kezdi, se pénzzel, se ranggal, se külsőségekkel, se címekkel nem lehet megszerezni.” (Török István: A református lelkészi kar megújulásának feltételei. I.m. 8.) A megszentelődés folyamata időt vesz igénybe, mindenki más tempóban halad, és könnyen előfordulhat, hogy az óemberi természet romboló, Isten országában károkat okozó megnyilvánulásai, tisztátalan indulatai még jócskán felismerés és megöldöklés előtt állnak.

Bátorító, hogy e tisztség esetében ma kiváló felkészülés lehet a pótpresbiterség, mely során a gyülekezeti tag egy egész cikluson keresztül részt vesz, tanácskozik a gyűléseken, figyelemmel kísérheti az ottani szolgálat fortélyait, és szolgáló tagja lehet a presbitériumnak. Találkoztam olyan régi feljegyzésekkel, amelyek „próbapresbitereknek” nevezték az e szolgálattal ismerkedő fiatalokat, akik részt vettek – adott esetben kiemelkedő aktivitással is – a testület munkájában, ezalatt tapasztalatot szerezhettek, tanulhattak és ismerkedhettek gyülekezetük kormányzásával. Majd később, ha elhívatásukban megerősödtek, önismeretben előre léptek, lelki jellemük az egyházközségben is nyilvánvaló lett, a gyülekezeti nyilvánosság pedig bizalmat adott nekik, beállhattak e tisztség terhe alá. Bizonyára nem tartották megalázónak a „próba” kiállását, nem bánták, hogy állhatatosságuk ilyen módon is megméretik. Ahogyan a hívő élet egy folyamatos tanulás, ez nem csupán az igei ismeret megszerzésére, abban való elmélyülésre utal, hanem a hívő jellem formálódásának szükségességére is vonatkozik. A Lélek gyümölcsei életünk végéig érlelődnek bennünk, de jó, ha ezek már „fokozottabban” megmutatják magukat egy ilyen szolgálat kezdetén is.

*

Kedves Olvasónk! Ha tetszett a fenti tartalom, kérjük, ossza meg másokkal is! A sorozat összes cikke olvasható a Biblia és Gyülekezet folyóirat nyomtatott változatában, amely megrendelhető a bsz@bibliaszov.hu címen, ára: 500 Ft. (A 2023. évi 2. számot a nagy érdeklődésre való tekintettel utánnyomjuk, megrendelhető legkésőbb 2023. szeptember 1-ig.)

Az újság tartalomjegyzéke megtalálható itt.

Lelkész olvasóink figyelmébe: A Biblia és Gyülekezet 2023. évi 2. száma alkalmas presbiterek, presbiterjelöltek, presbiterválasztó gyülekezeti tagok tanítására a Magyarországi Református Egyházban idén zajló presbiterválasztás kapcsán. Nagyobb példányszámú igényeiket kérjük, legkésőbb szeptember 1-ig jelezzék a fenti e-mail-címen!

Sorozatunk korábbi cikkei:

1. KI VEZETHETI AZ ÚR EGYHÁZÁT?
2. SZÜKSÉGES, HOGY A (PÜSPÖK) PRESBITER LEGYEN FEDDHETETLEN
3. SZÜKSÉGES, HOGY A PRESBITER EGYFELESÉGŰ LEGYEN
4. SZÜKSÉGES, HOGY A PRESBITER JÓZAN LEGYEN
5. SZÜKSÉGES, HOGY A PRESBITER TISZTESSÉGES LEGYEN
6. SZÜKSÉGES, HOGY A PRESBITER VENDÉGSZERETŐ LEGYEN
7. SZÜKSÉGES, HOGY A PRESBITER NE LEGYEN RÉSZEGES
8. SZÜKSÉGES, HOGY A PRESBITER CIVAKODÁST KERÜLŐ EMBER LEGYEN
9. SZÜKSÉGES, HOGY A PRESBITER TANÍTÁSRA ALKALMAS LEGYEN
10. SZÜKSÉGES, HOGY A PRESBITER NE LEGYEN PÉNZSÓVÁR
11. SZÜKSÉGES, HOGY A PRESBITER A MAGA HÁZA NÉPÉT JÓL VEZESSE