Emlékképek

A minap – iratrendezés során –több tucat menyegzői, keresztelői meghívó, fénykép került a kezembe. Szép és emlékezetes este lett ez számomra, amikor kedves pillanatok elevenedtek meg: az együtt-örvendezés, a reményteljes jövő ígérete, vagy azóta homályba vesző arcok éledtek újjá emlékezetemben.

És bizony a szomorúság perceit is átéltem, hiszen az értesítőkön szereplő nevek közül jónéhányan (sajnos!) nem maradtak meg abban a házastársi kötelékben, amire Isten és a gyülekezet jelenlétében lelkesen fogadalmat tettek. Az Isten színe előtti fogadalom: „akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem” ellenére hagyták, hogy kapcsolatuk gyűlöletté, jobb esetben közömbösséggé változzon. A „hozzá hű leszek, vele megelégszem” ígéret dacára a hűtlenség útjára léptek, a „holtomig vagy holtáig” ígéret csúfos kudarccal végződött. Az emberi tragédiák miatti szomorúságon túl különösen fájó a megválaszolatlan kérdés: a „hitetlenül el nem hagyom” esküjük alól milyen kimentést remélnek a szétszakított házasság részesei?

Ezért különösen is hálás szívvel tartottam kezemben azoknak a meghívóit, akik évtizedek óta még mindig „Isten színe előtt fogják egymás kezét”, akik megelégedtek egymással, önmagukat nem kímélve fáradoztak kapcsolatuk megerősítésén, hűséges gondviselőkké, segítőtársakká lettek. Akik ezzel nemcsak családjukat építették, hanem Isten népét, a gyülekezetet is. Készek javaikat másokkal megosztani, együtt sírni a sírókkal, örülni az örülőkkel.

Jézus pásztorolása alatt bajtársakká, munkatársakká lehettünk velük, kapcsolatainkban Isten igéje, Szentlelke munkálkodik.

Élővé lettek azon az estén ezek az örömteli emlékképek is, amik immár becses, képzeletbeli albumban sorakoznak – és dicsőítik Isten győzelmes, megtartó munkáját.

„Mert ki a mi reménységünk, örömünk és dicsekvésünk koronája, ha nem ti a mi Urunk Jézus előtt az ő eljövetelekor? Bizony ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.” (1Thesz 2,19–20)