Az ismerős hang

Az ünnepi est állófogadással ért véget, gazdagon terített asztalokról válogathattak a vendégek. A másfél száz résztvevő nem csak az ételekre koncentrált, hanem kihasználta az ismerkedés vagy kapcsolatépítés lehetőségét is, így a hatalmas teremben néha egymás szavát is alig értettük. A barátomon kívül – aki abban a városban élt – nem ismertem másokat a társaságból, így ő „feláldozta” értem idejét, hogy ne árválkodjak magamban. A zsibongás ellenére váratlanul nagyon ismerős hangok szűrődtek át az asztal túloldalán beszélgető társaságtól. A beszélőt nem ismertem, még soha nem láttam – ízes beszéde, hanghordozása viszont határozottan emlékeztetett egy rádióriporterre. Barátom megerősítette felismerésemet, igen ő az a riporter, akire gondoltam.

Jézus szavai jutottak rögtön eszembe, hiszen őt sem láttam még, nem ismerhetem alakját, de beszédét igen. A legkedvesebb hang számomra, amikor Szentlelke élővé teszi a Biblia sorait. Mással össze nem téveszthető, a világ zsivaján is áthatoló Jézus Krisztus szava, az

örök életnek beszéde, ami „édes az én ínyemnek, mint méz a számnak” (Zsolt 119,103).

„Amikor a maga juhait mind kiereszti, előttük megy, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól, mert nem ismerik az idegen hangját.” (Jn 10,4–5)