Újjászületés – megtérés

Kérdés, hogy ez a lelkileg halott és istenképűségében összetört ember képes-e a maga erejéből Istennel rendbe jönni, hinni és istenképűségét visszaszerezni, képes-e meglátni majd egyszer Isten országát. A Biblia erre a kérdésre egyértelmű nemmel válaszol. Így azután az ember végérvényesen elveszett. Ahhoz, hogy ebből a reménytelen helyzetéből kikerüljön, szükség volt a megváltásra, Jézus Krisztus váltságművére. Viszont ahhoz, hogy Krisztus váltságműve rajtam és bennem megvalósuljon, arra van szükség, hogy a Szentlélek újjászüljön, átvigyen a megtérésen. Ezáltal pedig megkezdődik bennem az istenképűség visszaállítása. Ha az újjászületés nem következik be, nem láthatom meg Isten országát:

Jn 3,3: „Felele Jézus és monda néki: Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát”.

Jn 3,5-6: „Felele Jézus: Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az; és ami lélektől született, lélek az”.

Ha valaki nem születik újonnan, hinni sem tud, mert éppen a hitre való képtelen voltában mutatkozik meg legjobban elveszett állapota. Hit nélkül viszont sem a bűnbocsánatot, sem pedig az üdvösséget nem tudja átvenni (vö. Ef 2,8: „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez”).

Minden attól függ tehát, hogy Isten Szentlelke megkezdi-e, elvégzi-e bennem az újjászületés munkáját. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az újjászületés és a megtérés életfontosságú művét a Lélek kezdeményezi és viszi végbe rajtunk és bennünk.

A Biblia világosan elénk tárja tehát az üdvösség rendjét. Így szeretném kiemelni egyrészt, hogy nagyon komolyan ragaszkodunk a bibliai rendhez, a Bibliában felragyogó isteni logikához, másrészt újra felhívom a figyelmet arra, hogy üdvösségünk és helyreállításunk rendjében végig hangsúlyozzuk Isten kezdeményező szerepét. Az üdvösség rendjének életünkben történő megvalósításában Isten hatalmas kegyelmi művéhez képest az ember része igen csekély, bár nem elhanyagolható.

Az újjászületés–megtérés kérdésében minden probléma gyökere abba a tévtanításba nyúlik, amely az ember szerepét felnagyítja, túlhangsúlyozza, és elhiteti vele, hogy az üdvösség kérdésében mégiscsak ő mondja ki a döntő szót. Ezt nevezi a rendszeres teológia arminianizmusnak, arminiánus gondolkodásnak.

Azoknak, akik mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy az embernek szerepe van a megtérésében, ajánljuk a Rm 9,15-16. versek gondos tanulmányozását:

„Mert Mózesnek ezt mondja: Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek. Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”