Tükörfolyosó

Mindenhol saját magamba ütköztem. Sok volt a magam látványából, és sok volt a többiekből is, akiket egyébként nagyon szeretek. Ez a szituáció a Csodák Palotájának kanyargós tükörfolyosólyán adódott. Akkor, azon a szünidei napon nevetve kerestük a kiutat, de azóta, a hétköznapi események sodrában bosszúsan tapasztalom: ez megint én voltam, a saját megoldásom, a saját temperamentumom szerint. Ez pedig már cseppet sem vicces.

A tükörfolyosóból kivezető utat a legkisebb 6 éves találta meg, és tudtomra adta a bölcsességét: Nagyi, ne a tükröket nézd, hanem a szőnyeget figyeld, hogy merre kanyarodik! Köszi, Tomi, ez azóta is segít. Nagy ajándék, hogy levehetjük a szemünket magunkról, és figyelhetjük az utat. Létezik kegyelem mindarra, amikor a saját megnyilvánulásainkkal eltakartuk az Urat; mindarra, amikor magunkba ütköztünk, és talán mások is megütköztek rajtunk. Következhet a jótanács megfogadása: az utat figyeld, ne magadat! Az út számunkra nem rideg bölcsességek halmaza, amelyek lehetetlen követelésekkel terhelnek meg. Az út a mi Urunk, Jézus Krisztus, aki követésre hív. A tükrök minden kanyarban becsapnak, mindenki mást mond, és már semmivel sem vagyok tisztában. Jézusnak van irgalma és fantáziája ahhoz, hogy megértesse velem a következő lépést: nem a kanyar után vár, miután nagyot koppantunk, hanem idejében szól igében, körülményekben, lelkiismeretünkben.

„Menjetek békével! Gondja van az Úrnak az útra, amelyen jártok.” (Bírák 18,6)