A nyírfa tanítása
Kertünkben van egy vén nyírfa. Fehér törzse méltóságteljesen magasodik a többi fa fölé. Szeretem hallgatni lombjának sejtelmes hangját, a levelek zörgését. Márciusban a fához szorítjuk fülünket, és hallgatjuk, ahogy áramlik a víz a gyökérzetből a legfelső ágakba. A nyírfa keringésének a megindulása a tavasz közeledtét jelzi, minket pedig imádatra indít, látva a Teremtő csodálatos alkotását.
Tavaly tavasszal azonban a nyírfán változást észleltünk. Nehezen indult lombosodásnak, új hajtásokat pedig egyáltalán nem hozott. Nyár közepére pedig sok ága el is száradt. Öreg –állapítottuk meg szomorúan. Később észrevettük, hogy kérge a talaj közelében nyílik szét, és belül már alig van valami. Ez tehát a fa „haldoklásának” a magyarázata.
Egyszer különös dologra figyeltünk fel. Ahogy nőtt a repedés, és egyre jobban beláttunk az odúba, észrevettük, hogy az üregben egy új fa indult növekedésnek, ami hétről hétre erősödik. Nem sok látszik belőle, nem tudjuk, milyen magasra nőtt már fel a fa belsejében. Az öreg fa egy élő, életképes csemetét rejt magában, aminek már szintén fehéredik a törzse. Ami ugyanabból a gyökérből táplálkozik, és ugyanazok a tulajdonságai.
Ilyen a mi életünk is. A külső réteg már repedezik, a keringés gyengül, és talán vannak már elszáradó ágaink – olyan képességek, amik már nincsenek a birtokunkban. De belül itt van az új élet, amit magunkban hordozunk; ami növekszik, ami egyszer – ha már mindent levetkőzünk, ami földi, ami fogva tart – napvilágra jön.
„Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.” (1Jn 3,2)