Ma reggel vonattal indultam édesanyámhoz, Muronyba.

Amikor beléptem a Keleti pályaudvar csarnokába, valami mást tapasztaltam, mint amit eddig megszoktam. Sok ember csomagokkal, gyerekekkel – ez nem lenne különös egy állomáson, de a levegőben ott volt valami szorongás, szomorúság, a gyermekek szemében a rémület.

A hangos bemondó szláv nyelven szólalt meg.

Ekkor fogtam fel, hogy ők azok, akikkel együtt érzünk, s akikkel szívünk együtt dobban, az ukrajnai menekültek!

A torkom összeszorult, s a szemem nem csak a maszk miatt párásodott be.

A felnőttek fegyelmezetten tették dolgukat, a gyermekek egy plüsst, vagy más kedvencet szorítottak magukhoz.

Az indulást jelző táblánál kerestem a vonatomat, amikor tőlem pár méterre megállt egy fiatal szőke, hosszú hajú nő, szép arcán szomorú kétség, kezében egy baba-fürdőkád, benne apró, befóliázott újszülött holmik. Ezután vettem észre a téli kabátja alatt domborodó pocakot…

Ó, Istenem! – s már nem csak párás, de könnyes is lett a szemem.

De felbukkant egy fiatalember, göndör sötét haj keretezte derűs reményteli arcát, aki átölelte a nőt, elvette tőle a kádat, s elindultak az éppen betolatott vonat felé… József és Mária, így neveztem el őket.

Tekintetemmel követve a távozókat, magamban biztonságos utazást és befogadást kívántam számukra. Ezután, amíg el nem jön a béke időszaka, imádságaimban hordozni fogom őket, születendő kisdedükkel együtt.

Bogár Edit

„Uram, kegyelmed örökkévaló; ne hagyd el kezed alkotásait!” (Zsoltárok 138,8)