Tudtad, hogy kibékültek? – kérdezte ismerősöm két olyan családra utalva, akikről köztudomású volt: szóba sem állnak egymással. Örülnöm kellett volna a békesség hírének, mégis inkább kérdések merültek fel bennem.
Kibékülés-e az, amelyben nincs szó korábbi vétkekről, félreértésekről? Megbékélnek-e valóban egymással azok, akiket csupán egy közös vélemény, közösen elítélt ember, közösen megélt lázadás sodor ismét egymás mellé? Heródes és Pilátus jutott eszembe, akik Jézus pere előtt haragban voltak egymással, de Isten Fiával szembeni ítéletük egy időre összehangolta őket. Számtalan törésvonal porlasztja a nemzetet, köztük a hívő népet is. Ne tévesszük össze kibéküléssel azt az állapotot, amikor aktuális viharokban ugyanabba az árbócba, meggyőződésbe kapaszkodunk! Ilyenkor az ember csak saját táborát igyekszik gyarapítani, és örül, hogy még valaki – ha korábbi ellensége legyen is az – ugyanazt harsogja.
Az igazi megbékélésből nem hiányozhat az Istennek való engedelmesség őszinte szándéka. Valóságos kibékülés nyomán a másik ember lesz fontossá, nem csupán a hangereje.
„Végül, testvéreim, örüljetek, állítsátok helyre a jó rendet magatok között, fogadjátok el az intést, jussatok egyetértésre, éljetek békességben, akkor a szeretet és a békesség Istene veletek lesz.” (2Kor 13,11)
