SZÜKSÉG VAN-E ÚJ REFORMÁCIÓRA? (1.)
Ha a címben feltett kérdésre egyetlen szóval kellene válaszolni, akkor azt mondanánk: igen! Ezzel a felelettel azonban nem mondtunk volna még semmiféle egyházkritikát, csupán a reformátorok egyik hitelvét ismételtük volna meg, akik azt mondták: az egyházat – a Sátán támadásai, az emberi természet romlottsága és a bűn miatt – szüntelenül reformálni kell (semper reformari debet). S akkor itt máris tisztáznunk kell valamit: az egyházat nem modernizálni kell, ahogy azt némelyek vélik vagy sürgetnék, hanem vissza-formálni, vissza-alakítani: reformálni.
A kérdés azonban az, hogy mivé szeretnénk vissza-formálni? (…) Létezik-e olyan biztos pont, olyan etalon, amelyhez bármikor és bárhonnan vissza lehet térni, vissza lehet igazodni?
A világ reformátusságának megalakulása óta egyetlen biztos fundamentuma és sarkcsillaga a Biblia, illetve a Szentírásnak legfontosabb hittételeit tartalmazó hitvallások voltak. Ezek a hitvallások a reformáció idején bizonyos hitviták közepette, imádságos tusakodás közben születtek úgy, hogy akik a Szentlélek munkája eredményeként egy értelemre jutottak, azok a hittételeket közös hitvallásban rögzítették, s azokat magukra nézve kötelezőnek fogadtak el. (…)
Európa reformátori egyházainak gyakorlatában évtizedek óta különös kettősség figyelhető meg. Egyrészt ezekben az egyházakban hivatalosan még nem deklarálták, hogy a Bibliát vagy a hitvallásokat nem tekintik többé zsinórmértéknek. Ugyanakkor a gyakorlatuk – vagyis a teológiai oktatás, az igehirdetések, az egyházak szervezeti működése – bőven tartalmaz Biblia- és hitvallásellenes tanításokat, nyilatkozatokat. Sőt, esetenként sokakat botránkoztató szertartásokkal és demonstrációkkal is találkozhatunk.
(Részlet a 2002. szeptemberi BSz Fontos kérdések című előadásból)
„A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes, minden jó cselekedetre felkészített legyen Isten embere.” (2Tim 3,16)