Egy lélekkel átitatva

Egy távoli rokonunk családi eseményére voltunk hivatalosak – egy kisgyermek keresztelőjére. Amit ráadásul két naposra terveztek. Morfondíroztunk, hogy elmenjünk-e, hiszen annyira másképp gondolkodunk, annyira másképp élünk, mint ők! De örültünk a közeledésüknek, és bátorítottuk magunkat a tapasztalatainkkal: az élő, ápolt rokoni kapcsolatokból sok jó származott már eddig is. Hátha az Isten kinyit egy ajtót… Egy kis ajtó résnyire ki is nyílt, hiszen átadhattunk egy ajándékot kísérőkártyára írt szép gondolatok kíséretében.

Sajnos a nap további része már nem a mi szánk íze szerint folytatódott. A hetedhétországra szóló vigasság egy dologról szólt: a mértéktelen ivásról. Néztük az embereket, és próbáltuk megfejteni, hogy ki miért iszik? Mi elől menekül?

Másnap a házigazda percenként önmagát dicsérte, amiért ilyen jól sikerült a vendégség – majd folytatódott az ivás.

Mi korán elbúcsúztunk, mert a szomszéd falu lelkipásztora közeli lelki testvér, igyekeztünk tehát az istentiszteletre és a vele való találkozásra.

Ahogy közeledtünk a templom felé, az orgona kiszűrődő hangja átmelegítette a szívünket. Amikor beléptünk, meleg tekintetek, kedves kézfogások fogadtak minket. A férjemmel egymásra néztünk: Igen, itt jó nekünk!

Hálásak voltunk, hogy bár idegenek vagyunk ebben a világban, nem vagyunk hontalanok. Ahol az Úr az ő lelkével jelen van, ott mi is otthon érezzük magunkat.

“Uram, szeretem házadat, ahol laksz, dicsőséged lakóhelyét.” (Zsoltárok könyve 26,8)