Nyári emlék

Néhány éve egy észak-német kisvárosban töltöttünk néhány napot. Mivel nem tudtuk volna, hogy a környéken hol találnánk élő gyülekezetet, úgy döntöttünk, vasárnap a helyi lutheránus templomban tartott istentiszteleten veszünk részt. Kezünkbe került az ottani gyülekezet újságja, abban evangéliumot, vagy akár a Szentírásra hivatkozást nem találtunk, csak a gyülekezeti programokról szóló beszámolókat.  Így különösebb várakozás nélkül készültünk a vasárnapra.

A délelőtti istentiszteleten gyönyörűen festett, egy-egy család számára fenntartott padokban ültek itt-ott emberek, főleg idősebbek. Egy-két sort iskolások töltöttek meg, valószínűleg konfirmandusok, akiket egy tanárnő vagy hitoktató többször figyelmeztetni volt kénytelen.

Az istentisztelet tartalma azonban minden várakozásunkat felülmúlta! Egy idős lelkész helyettesítette az aznap szabadságon lévő kollégáját. A felolvasott igehelyre nem emlékszem, de lényegében Luther Márton egyik énekének verseit magyarázta kettesével. A magyarázatok után pedig a kiváló orgonista a falusi templom kiváló hangszerén az ének dallamára improvizációkat játszott. Egyszerűen lenyűgöző volt!

Ez az ének a református énekeskönyvben a 298-as. Szövege Luther költői szavakkal elmondott, személyes bizonyságtétele arról, hogyan értette meg Isten irgalmát. A tíz énekversben Luther pontról-pontra elmagyarázza, hogy mit tett az Atya és a neki engedelmes Fiú azért, hogy kiszabadítson a bűn rabságából, az értelmetlen, elveszett életből. Az idős lelkész igehelyek idézésével és magyarázatokkal segítette Isten üdvtervének jobb megértését. Üdítő volt hallani, hogy nem akart másról tudni, csak Krisztusról, mint megfeszítettről. Nem tudhatjuk, a hallgatóságban mindez milyen visszhangra lelt, de ami ott elhangzott, az Isten dicsőségét ragyogtatta fel!

Visszagondolva erre a rendhagyó vasárnapra, ma is úgy érzem, csodának lehettünk tanúi. Olyan helyen, ahol legkevésbé sem vártuk. Talán nem ok nélkül vagyunk hajlamosak úgy tekinteni a mai egyházakra, mint amik mára már teljesen elvilágiasodtak. Istennek azonban mindenütt lehetnek hűséges szolgái, „hétezer ember”, aki nem hajtott térdet a Baálnak (1Kir 19,18), Korinthushoz hasonlóan lehet „sok népe a városban” (Apcsel 18,10) – akkor is, ha a külső jelek alapján ezt nem remélnénk.

Jézus Krisztus szavai: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5,17)