A Nagyhét

1912. április 14-e késő éjszakájának eseménye, ami az Atlanti-óceánon zajlott, megrázta az egész világot. Elsüllyedt a világ akkori legnagyobb utasszállító hajója, a Titanic. Körülbelül 1500 ember vesztette életét. A tragédia híre bejárta ugyan a világot, de ahogyan elolvadt az a jéghegy, elolvadtak az emlékek is… 2006-ban elhunyt az utolsó olyan túlélő, akinek még személyes emlékei voltak. Minden bizonnyal mára még inkább a feledés homálya takarná az eseményt, ha 1997-ben nem készült volna róla James Cameron írásából és egyben rendezésében – 11 Oscar-díjat besöprő – romantikus filmdráma.

A hirtelen és váratlanul bekövetkező nagy tragédiákra azóta is szinte mindig azonosan reagál a világ. A történések közelségében sokan a károsultakkal együtt sírnak, gyászolnak, vagy megindulnak, segítenek, de az idő múlásával homályosodnak az emlékek, s minden visszatér lassan, ahogy mondani szokás: a régi kerékvágásba. Elfogynak a támogatók, a segítőkész kezek, elhervadnak a koszorúk, elkopnak az emléktáblák, elhunynak a tanúk, majd idővel jön egy újabb generáció, amelyik már nem volt közvetlen részes, ezért egyre érzéketlenebb is…

A keresztyén szóhasználat „Nagyhét”-nek nevezi a mostani napokat.

Ugyan közel 2000 éve történt mindaz, amire emlékezünk, mégis megáll ilyenkor az élet a Föld több kontinensén. Ugyanakkor – talán nem tévedek, amikor azt feltételkezem – egyre kevesebben vannak, akik meg tudnák mondani, hogy valójában miért is. Mert ez a hét napjainak számával, 168 órájával semmivel sem több, vagy kevesebb, mint az esztendő másik 51 hete.

Szóval mitől is nagy ez a hét? Miért ruházzuk fel ezzel a jelzővel?

Csakis attól nagy, a többitől különböző, akiről a keresztyén hagyomány szerint megemlékezünk ebben az időszakban: a hét főszereplőjéről, a názáreti Jézusról nevezzük nagynak.

Hitvallásunk így fogalmaz életének ezekről a napjairól: „…szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül…”

Ha az idézet utolsó tétele nem volna igaz – „harmadnapon feltámadt a halottak közül” –, akkor már régen a feledés homályába merült volna személye. Naggyá őt és azt a hetet ez a tény teszi.

Hiszen feltámadása azt jelenti, hogy győzött a halálon. Úgy, ahogyan előtte és azóta sem senki más.

Ezt a hetet tehát nem mi, hanem Jézus tette és teszi naggyá azzal, hogy minden időben voltak, vannak és lesznek olyanok, akik megértik, hogy Jézus halál feletti győzelme számukra is a halál feletti győzelem kulcsa, hiszen – a János evangéliuma szerint (11,25-26) – Jézus erről tett bizonyságot.

Amióta hiszek Jézusban, nekem nemcsak munkaszüneti napokat, szabadságot vagy bármi egyebet jelent a Nagyhét. Sokkal inkább személyes megszabadíttatásom, bűnbocsánatom, örök életem ünnepe ez az időszak.

Amíg Isten kegyelméből vagyunk, akik hiszünk, mindig hirdetni fogjuk – de Nagyhéten különösen is: Jézus él! Általa van győzelem a halál felett, van szabadulás a bűn bilincseiből, a pokoltól!

Hiszed-e ezt?

Jézus Krisztus szavai: “Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.” (Jn 11,25-26)