Légszomj

Olvastam valahol egy szerencsétlenül járt tehénről, ami beledugta orrát egy festékesdobozba, azután nem tudott szabadulni tőle. Dobozolt orral nehéz lélegezni, de enni-inni sem könnyű. A segítségére siető gazdát látva viszont menekülésbe kezdett, és napokig abba sem hagyta. Rohant ész nélkül, nehézlégzéssel és kopogó bociszemekkel.

Nem látunk-e sok dobozolt orrú embert magunk körül? Arról ismerhetők fel, hogy nem tudnak fellélegezni. Kiszáradt szívvel és lelkülettel vánszorogják át napjaikat, vagy épp agresszivitásban tör elő a friss – mennyei – levegő hiánya.

Lehetséges, hogy olyasmibe ütjük az orrunkat, ami nem nekünk való? Jártasak akarunk lenni mindenben – de nem vesszük észre, hogyan terhel meg mindaz, amit nem tudunk elhordozni, átlátni, felfogni, helyesen értelmezni.

Isten Lelke kondítsa meg a vészharangot bennünk, ha olyasmiben vájkálunk, ami megterheli Isten iránti bizalmunkat, az ő uralmába és bölcs szeretetébe vetett hitünket! Engedjük, hogy levegye orrunkról a „festékesdobozt”, hogy friss levegőhöz jussunk, és igazítsa lábunkat a jól tájékozottság azon ösvényére, amely mentes a tudálékosságtól és illetéktelen kotnyelességtől!

„Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetre méltó, ami jó hírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!” (Fil 4,8)