Útközben

Már egy éve, hogy szinte mindannyian egészen másként élünk, mint korábban. Lassan már megszokjuk az akár órákig tartó, folyamatos maszkviselést, az időkorlátokat, a személyes helyett az elektronikus kapcsolattartási formákat. Szomorú, de hozzászoktunk az emelkedő fertőzési és elhalálozási számokhoz is – mindaddig, amíg tudomásunkra nem jut, hogy az érintettek között van ismerős, sőt lelki testvér, esetleg családtag is. Jó, ha ezek a történések ráébresztenek bennünket arra, hogy a legszigorúbb védekezés dacára bennünket is ugyanúgy utolérhet a fertőző – vagy egyéb – betegség, mint bárki mást. Ha ezeket a gondolatokat elhessegetjük, nem engedve, hogy Isten mindezzel számvetésre késztessen, nagy mulasztást, balgaságot követünk el.

Hitetlenségben élő emberek között gyakori, hogy semmilyen módon nem hajlandók szembenézni az „elmúlással” – például úgy, hogy nem készítenek végrendeletet, vagy soha nem mennek temetésre, ha esetleg mégis, akkor tüntetően nem sötétbe öltözve. Filmekben látni, hogy egyes országokban a gyászolók a temetőből egyenesen egy kocsmába tartanak, ahol „az elhunyt is így akarná” felkiáltással italozásba, dalolásba, táncba merülnek.

Nem tagadva, hogy a halál gondolatával megbarátkozni és a folyamatban benne lenni semmiképpen nem könnyű, álljon itt ellenpontként a 2018-ban elhunyt Billy Graham evangélista korábbi nyilatkozata: „Egy napon majd arról olvasnak vagy hallanak, hogy Billy Graham halott. Ebből egy szót se higgyenek el! Sokkal élőbb leszek akkor, mint amilyen most vagyok. Csak éppen címváltozás történik majd. Isten jelenlétébe fogok átlépni.”

Ha az utunkat Jézus Krisztus társaságában járjuk, tudatában kell lennünk, hogy itt, e földön útközben vagyunk egy távolabbi cél felé. A végén pedig – puszta kegyelemből – oda érkezünk, ahova mindig is vágytunk: Isten jelenlétébe.

„Mert nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid 13,14)