Tudom…

Nehezen viselem a telefonom prediktív beviteli funkcióját. A készülék egy üzenet írása során megjeleníti saját ajánlatait az elkezdett szó befejezésére, és meg is teszi helyettem, ha nem vagyok elég figyelmes. Miközben ezen bosszankodom, eszembe jut: a telefonom talán hallgatózik, és figyeli a mi beszélgetési stílusunkat? Pusztán a mi utánzásunkról lenne szó?

Oldott, felszínes csevegéseink visszatérő reakciója az „Aha, tudom… Igen, ismerem, ne is mondd!” Hallgatóként: tudom, mit akar a másik mondani; ismerem az észjárását, és fel sem tételezem, hogy ezúttal félreteszi a bogarait, és másfajta következtetésre jut.

Beszélőként pedig: láthatom társam szemében, hogy követi-e a gondolatmenetemet, vagy csak értelmes szemmel próbál rám nézni, hogy ne vegyem észre, az esze máshol jár. Állunk a küszöbön, fogjuk a kilincset, a rongyot, a dossziét – és nagyon szívesen kimondanánk a zárszót a másik helyett.

Ezzel egy piaci rést nyitunk: sokan képesek lennének komoly összeget fizetni azért, hogy valaki úgy hallgassa meg őket, hogy csak rájuk figyel. Nem pislog össze-vissza, nem akar rohanni sehová, és közben nem szöszmötöl semmivel. Főként pedig: nem mondja ki helyettem a mondat végét, nem segít be abba, hogy mielőbb végére érjek a mondandómnak. A figyelem aranyáron vásárolható, nem grammban, hanem órában mérve.

Kikapcsolom a prediktív funkciót a maga szövevényes, bonyolult módján, de előtte le akartam írni a fentieket.

„A szeretet ne legyen képmutató… a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők!” (Rm 12,9-10)