Hitünk szent titka az eucharisztia vagy az úrvacsora?

Hitünk szent titka a Krisztus Jézussal való titokzatos kapcsolat. Miért titok? Mert a hit lelki módon a mennyben levő Krisztussal egyesít (Kol 3,1-2). Ez úgy lehetséges, hogy bár ő a mennyben van testileg (Apcsel 3,21), de istensége és fensége földi népe számára elérhető a Szentlélek által. Mennyben levő embersége már nem szenved, mert csak egyszer szenvedett (Zsid 9,26). Váltsághalálát nem ismételgeti, mert az tökéletes volt (Zsid 10,14). Nincs az embereknek kiszolgáltatva többé, ő uralkodik (Ef 1,20 kk.). Mint egyházának dicsőséges ura, istenként jár a hét arany gyertyatartó,

a gyülekezetek között (Jel 2,1). Embereket megérint, lelkileg meggyógyít. Boldog ember az, aki megéli a Krisztussal való lelki egységet (Zsolt 73,25).

A Reformáció örököseiként elmondhatjuk, hogy az Úrvacsora is hitünk szent titka, mert ugyanerről a kapcsolatról szól. Jézus szerezte a bibliai hitnek ezt a nagy csodáját, ezt a titokzatos lelki eseményt, ami lelki, amiben nem érinthetjük meg Jézus testét, mint Tamás tette, csak a jegyek – a kenyér, a bor – és a Lélek beszélnek róla. Nem testi, materiális, érzéki kapcsolat, hanem lelki-mennyei kommunió. Földi ember nem veheti kezeibe úrvacsorakor a mennyben levő testet, nem cselekedtetheti vele azt, amit akar, nem is hordozhatja körbe az utcákon, és igen becses kincsként nem rejtheti bele egy szép szekrénybe. Ha ezt ember megtehetné, akkor nem lenne többé mennyei titok, hanem csak papokra bízott vallásos esemény. És nem lenne a bibliai hit titka.

A római katolikus hitnek is van szent titka: az Eucharisztia, az Oltáriszentség. Megünneplésére 2021-ben Budapesten világkongresszust tartanak. Durvaság lenne örömüket és ünnepüket szeretetlenül bírálni, hiszen szeretnénk a bibliai igazságoktól elszakadt keresztényekkel lelkileg is szent közösségben lenni, mert barátaink, szeretteink, és szívükben hordozzuk őket. De az ő szent titkuk más, mint a mienk, és különbözik a bibliai sakramentumunktól, ezért mi más utakon járunk. Ők az Oltáriszentség Krisztusát imádják, aki az ostya és bor jegyeiben átalakulva van közöttük, aki még most is szenved, aki örök áldozatként adja magát naponként az újabb elkövetett bűnökért, amikor az oltár körül forgolódó pap megjeleníti a golgotai áldozatot ismét és újból. A mindenkori pap ezért áldozár, aki kezébe veszi és osztogatja Krisztus bűntörlő erejét, és adja vagy visszatarja a jelenlevőktől. Szerintük, ha odaadja, akkor ez a cselekmény a kiszolgáltatás által bűnbocsánatot szerez.

Az ökumenikus szellem ma feltétel nélküli elfogadást sürget, hogy ki-ki adja fel eddigi merev álláspontját, és keresse a teljes egység útját. A probléma viszont az, hogy a gyakorlatban és az elméletben nem létezik legkisebb közös többszörös, aminek alapján létrejönne a lelki egység: mert a fent felsorolt bibliátlan értelmezések az egészet áthatják. Ezért, csak ha eltávolítanák ezeket, akkor szabadulna fel a bibliai alapszókincs, és akkor munkálkodhat

Isten Szentlelke szabadon. A helyes ökumené tehát: haladni párhuzamosan és szeretetben egymás mellett, várva Isten szabadítását. Időnként bizonyára lesznek olyan üzenetek, amik örvendetesen ugyanazok, vagy nagyon hasonlítanak egymáshoz – ezek az új felszabaduló ökumené halvány jelzései.

Mint a huszonegyedik századi Magyarország keresztyénei, értetlenül, szomorú szívvel szemléljük az Úrvacsora és az Eucharisztia össze nem egyeztethető különbözőségét, ugyanakkor imádkozó szívvel ajánljuk mindenkinek a lelki utat, a Krisztussal való lelki kapcsolatot és az úrvacsora lelki értelmezését, a testileg mennyben levő Krisztus istenségével, lelkével és fenségével való boldog lelki közösséget. Mindezt úgy tesszük, hogy Jézus szavait tartjuk a szemünk előtt:

„Isten lélek, és akik őt imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják” (János ev. 4,24).