30+ bringatúra a Velencei-tó körül (beszámoló)

Ezen a szombaton is, a hőség elől menekülve, vagy éppen dacolva vele, az emberek ezrével vették birtokba a Velencei-tavat és környékét. Sok-sok szívet töltött meg mindenféle érzés: öröm, hogy a sok munka gyümölcsét most élvezni lehet, megkönnyebbülés, hogy a gyerekek végre kiszabadultak a panelből, felszabadultság, hogy a vírus már csak távolról fenyeget, megnyugvás, hogy a hétköznapok kötelességeinek számonkérő parancsnoka azt mondta: Oszolj! A megoldandó problémák most várhatnak hétfőig, és ezt az elhatározást könnyű megtenni, ha közben szikrázik a nap, hallani a strandra igyekvők zsibongását, érezni a víz és a part menti növények illatát, és a hűsítő ellenszelet a bicajon ülve. Az ország különféle pontjairól idesereglettek közt ott volt a 30+ csoport 17 fiatal és fiatalos tagja is. Aki a lelkünkbe is lát, az láthatta, hogy egyszer valamikor ugyanaz a tűz lobbant lángra bennük, és ezért számukra az együtt töltött idő egészen más értelmet nyert. Ezért csatlakoztam én is ehhez a programhoz.

A reggeli gyülekező után a drótszamárra pattanva libasorban indultunk útnak, számítva arra, hogy lesznek nehezebb emelkedők a Velencei-tó körül kanyargó kerékpárúton. Így is volt, de kárpótoltak a lankák süllyedő részei, ahol magától ment minden, önfeledten gurultunk – akár az életben. Egymás mellé sodródva beszélgettünk és egyre fogytak a kilométerek. Forró aszfalt, macskakő, búzatáblák, tarló, kukoricás, napraforgó, kócos vadvirágok, fák és madarak, sziklák, templomok és az alant elterülő tó, akár egy pettyes, kékesszürke pillangó, aki a kedvünkért szétteríti szárnyait, és úgy marad, hogy megcsodáljuk – ezek kísértek. Megnéztük a Nadapi ősjegyet, amely már nevében is valami nagy fontosságot sugallt. Ez, a magyarországi magasságmérésnek legfőbb viszonyító pontja arra emlékeztetett, hogy életünk süllyedő és emelkedő szintjei közt szükség van egy örökké stabil pontra is.

Meg is éheztünk és betértünk a nadapi Patkó Csárdába. A gazdasszony felvette a rendeléseket, majd egy idő után a fantáziánk is megelevenedett az üres hasunk miatt: a csárda falai mögött hatalmas farmot láttunk, egy pulykát hajszoló szakácsot, krumpliföldeket, a zöldsalátát betakarító földművest. Az a bizonyos pulyka nehezen engedte, hogy végül egy tányérban végezze, aranybarna panírkabátban. Egyszóval, sokat időztünk itt, de ezt jóvá tette az asztalok körül folyó vidám ismerkedés és beszélgetés, majd végül a meglepően finom étel.

Az ég is lassan tintaszínű felhőtakarót terített a tájra, és a természet esőcseppeket hullatott ránk. Szerintem örömkönnyek voltak. Amikor újra az aszfaltösvényen gurultunk, a szél viharosan csatlakozott. A természet szenvedélyes. Elhárítottunk egy defektet, kiegyenesítettük a GPS girbegurba vonalait, majd az eső elől az autópálya alatti alagútban találtunk menedéket. Príma akusztikájú helynek bizonyult az Istent dicsőítő énekhez, alkalmas térnek az áhítat megtartásához. Az élő Igétől megelégedve pattantunk újra nyeregbe, és szembeszegülve az elemekkel, most már megállás nélkül tekertünk vissza a kiinduló állomásig. Még egy sütizés és újabb csevegés után kellemesen fáradtan tértünk haza. Egymást megismerni, közösségben lenni, Istent együtt keresni: igazi élmény. Köszönet a szervezőknek, hogy ezt lehetővé tették!

Zalavári András