Reflex

Sokáig azt gondoljuk, hogy az “Igyál!” parancs elegendő a folyadékbevitelhez. Bizonyos esetekben kiderül, hogy nem így van. Egyes betegségeknél a kortyolás még nem vezet eredményre, újabb felszólításra van szükség: “nyeld le!” Az innivaló ízlelgetése, táncoltatása a szánkban még nem oldja meg a kiszáradásos panaszokat, le is kell azt nyelni. A nyelési reflex csodás dolog, de idősebb korban – és kórban – nehézkesen, sőt szelektíven működhet. 

Meddig enyém a felelősség egy drága, rám bízott ember ivásáért? Addig, hogy kortyoltatom, és kérem: nyelje le. Nyelni nem tudok helyette.

Többször állítottuk már párhuzamba a folyadékhiányt az élet vizének hiányával, a lelki kiszáradással. Mégis megújuló aktualitással bír, mert biológiai értelemben csak egyetlen, lelki értelemben több embert kell itatnom. Meddig enyém a felelősség? Addig, hogy lelkének valamely bejáratához eljuttassam az igét: olvassa, hallgassa! Még arra is kérhetem, hogy értelmezze – de még ez sem egyenlő az ige “lenyelésével”. A lenyelt ige egészen sajátjává válik annak, aki befogadta: kész azt megemészteni, beépíteni az életébe, és szívesen teszi gyakorlattá, amit megértett a Bibliából. Olykor vannak torkunkon akadt igék, becsületes dolog ezt belátni. Ezek az ige-gombócok nem akarnak lecsúszni, és amíg Isten Lelke nem segít helyesen érteni, alázattal elfogadni őket, olyanok vagyunk, mint a vizet lötyögtető ember: nem tudunk beszélni. A hallott, felfogott, de lenyeletlen isteni üzenet megakadályozza, hogy legyen mondanivalónk, és azt világosan el is tudjuk mondani. A bizonyságtételhez nem sok ismeret kell, hanem jó lelki emésztés és engedelmesség.

Sokat nyelünk szó nélkül, olyasmit is, amit nem kellene – és ilyenkor gondoljuk magunkat jó keresztyéneknek. Sértések, félreértések, feszültségek, tipródások terhelik bensőnket – mert lenyeltük, amit szóvá kellett volna tennünk, de nem nyeltük le Isten helyreigazító, szabaddá tevő igéjét. 

Kérlek, testvérem, gondolkodj tovább – mi megérkeztünk, bekötik az infúziót. Ez már egy újabb témát kínál….

“Ó Isten, te vagy Istenem! Utánad szomjazik lelkem, utánad sóvárog testem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld.” (Zsolt 63,2)