Miért lenne bűnös a ma született csecsemő?

Korunk embere nem érti, miért állítják a keresztyének, hogy minden ember bűnös, hiszen annyi jó ember van, akik csupa jókat cselekszenek még embertársaikkal is. Nincsenek köztörvényes, börtönt érdemlő vétkeik. Az átlagember nem lop, talán még a közösség javaiból sem tulajdonít el magának, nem öl, tiszteli és betartja a törvényeket, nem rágalmazza embertársait, hazudni is csak ritkán hazudik… Azt pedig vég­képp nem érti, miért is ne lenne ártatlan egy ma született csecsemő? Pedig a Biblia mindezt világosan elmondja nekünk.

A bűn, ős-szüleink engedetlensége, az eredendő bűn lényege az, hogy az ember nem akarta – és nem akarja ma sem – magát alárendelni Istennek. Nem érdekelte és nem törődött azzal, hogy Isten a maga céljaira teremtette, a maga tulajdonául, hogy a vele való életközösségben találja meg a boldogságát. Hogy viszontszeresse Urát és „magasztalja dicsőséges kegyelmét” (Ef 1,6).
Az ember autonóm lénynek képzeli magát, aki a maga feje után akar boldogulni, és Istenre, csak mint mindig kéz-nél lévő varázstündérre tekint, akinek az a dolga – ha egyáltalán létezik –, hogy el­egyengesse boldogulása útját. Vagyis az ember már a teremtés hajnalától lázadt Isten ellen, és el is szakadt tőle. Ádám óta minden ember ebbe az Istennek hátat fordított világba születik, „Isten haragja” (Jn 3,36) alá. Ha valaki az Egyesült Államokban születik, akkor ame­rikai állampolgár lesz. Hasonlóképpen, ha valaki az Istennek hátat fordított világba, a bűn koncentrációs táborába születik, akkor annak lesz az állampolgára. Ezért bűnös eleve a ma született gyermek is, bár még semmi vétket nem követett el. A bűn, a nagybetűs BŰN miatt Isten az egész teremtett világot a „múlandóság”, a „rothadandóság rabságába” (Rm 8,21) vetette.

Ha a mai, 21. századi embernek ezt elmondjuk, nagy, kerek szemekkel csodálkozik ránk, nem érzékeli, hogy ő lá­zadna Isten ellen. És valóban, a mai ember nem lázadozik, nem rúgkapál folyamatosan Isten ellen, egyszerűen csak közömbös iránta. Nem érdekli, hogy létezik-e egyáltalán, van-e bármi célja, vagy elképzelése vele. Esze ágában sincs az Istent keresni, legalábbis Istenért, önmagáért biztosan nem. Többnyire akkor jut az eszébe, ha valami baj, betegség éri, vagy valami, amit fontosnak lát, nem sikerül neki. Ilyenkor azonnal eszébe jut, és nagy bölcsen felteszi a kérdést: Miért engedi ezt Isten? Miért nem teszi oda a kezét a fejem és a fal közé, amikor éppen fejjel megyek a falnak?

Ám Isten továbbra is szereti az embert, a lázadása, kö­zömbössége, bűne ellenére is, és nem adta fel eredeti tervét, amiért az embert megteremtette. Ezért eltervezte és elvégezte az ember megváltását és helyreállítását. Szentsége és igazságossága megkívánta a bűn megbüntetését, ám szent Fiában, Jézus Krisztusban, ő maga vette magára az embernek járó jogos büntetést. Jézus Krisztus helyettes áldozatáért meg­engesztelődött, és a maga részéről kész megbékülni a bűnös emberrel, sőt kérlel minket, hogy béküljünk meg vele (2Kor 5,18-20).

„Krisztusért járva tehát követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel.” (2Kor 5,20)