Mi a jeled?

Neked mi a jeled? – kérdezgeti kisebbik óvodás unokám tőlünk, felnőttektől is, a választ pedig már előre mondja huncut mosollyal: Nagyi, a te jeled kávéfőző!

Elalváskor és ébredéskor különös biztonságot ad neki, ha kis barátait „jelestül” felsorolhatja. Majd kinövi ezt is, és ezzel együtt belenő a számozottság és valamiféle megbélyegzettség korába. A bélyeg egyetlen olyan jelző, amit rásütünk egymásra, ami markáns információt tartalmaz, és feleslegessé teszi egymás mélyebb megismerését. Levakarhatatlanul hurcoljuk bélyegeinket, szinte lényegünkké válik, ha Teremtőnk szeretete és a nála való elrejtettség meg nem szabadít tőlük. Boldog ovis évek, amikor még jelek vannak bélyegek helyett!

Ádventi idő lévén eszembe jut az ige tanítása arról, hogy az Emberfiának jele feltűnik majd az égen (Mt 24,30). Az idén nem akarom megmagyarázni magam számára sem, hogy is lesz ez. Úgysem lennék képes rá. Nem a hiányos tudásom, hanem pusztán emberi mivoltom tesz alkalmatlanná e titok feszegetésére. Egyszerűen csak örülök annak, hogy az Emberfiának jele van, szemben a „fenevaddal”, akinek bélyege. Jézus célja, hogy a bölcsekkel együtt rátaláljunk: „A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” (Lk 2,12). Célja, hogy megismerjük őt, amíg erre időnk van. Belerejti magát a Bibliába, és fel is tárja magát az igében, amely szinte minden ember keze ügyében megtalálható. Csak akkor fogjuk örömmel felismerni az utolsó nap fejedelmét, ha megismertük őt, mint minden poros hétköznapunk Urát, beskatulyázott életünk Szabadítóját, bélyegeink leoldóját, Megváltónkat.

„És akkor feltűnik az Emberfiának jele az égen, akkor jajgat a föld minden nemzetsége, és meglátják az Emberfiát eljönni
az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mt 24,30)