Amikor még hétágra süt a nap

Az ilyen időképre illik az állítás, hogy hétágra süt a nap. Talán az idei év első igazi tavaszi napja van ma: lágy szellő, döngicsélő bogarak, dúsan virágzó gyümölcsfák. Minden a jövőről beszél, a termés ígéretéről. Ünneprontó még a gondolat is ilyenkor, hogy a permetezőgép éles zaja zavarja meg a madarakat, a vegyszer szaga a tavaszi illatot… Hajlanék a család bíztatására, ráér az holnap is, pihenj inkább, gyönyörködj a tavaszban!
Csak a monília, a kíméletlenül támadó növénybetegség fenyegetése késztet mégis cselekvésre: a permetezést nem szabad elmulasztani, különösen nem, ha csapadékos az idő, sőt többször is meg kell ismételni. Mindezt azért, hogy a gyümölcsöt ne vonja be a penész, a hajtások ne haljanak el – s több éves folyamatos fertőzés után – maga a fa ki ne száradjon. Ki hinné el ebben a pompázatos tavaszi kavalkádban, hogy ez valaha bekövetkezhet?
Bealkonyult, mire a gép zúgása elcsendesedett. Éjszaka pedig megérkezett a több napos eső, ami közel egy hétig lehetetlenné tett bármiféle növényvédelmet.
Mire ismét felcsillant a napsugár, a virágszirmokat letépte a szellő, az ágakon ott kandikáltak az egészséges pici zöld gömböcskék. A fák megmenekültek, védelem alatt voltak.
Olyan ez, mint amikor ígéretes gyermekeket és fiatalokat látva gyönyörködünk értelmükben, rátermettségükben. Szívünk szerint csak bátorítanánk, biztatnánk őket. Alkalmatlannak, sőt ünneprontónak tűnik ilyenkor a figyelmeztetés a bűn testet-lelket megnyomorító erejére, a tökéletes védelem szükségességére, amit egyedül Jézus Krisztus képes nyújtani. Hiszen hétágra süt a nap!
De jön a holnap! Ha igazán szeretjük őket, nem teszünk úgy, mintha semmi veszély nem fenyegetné a fiatal életeket.

„…intsétek egymást mindennap, amíg tart a ma, hogy egyikőtök se keményedjék meg a bűn csalárdsága által.” (Zsid 3,13)