„…mint egy kisgyermek…”

Ritka lehetőségek egyike, amikor én kísérhetem haza az iskolából az elsőosztályos keresztlányomat. Végig beszéli az utat, tele van élményekkel, és nagy jelentőséggel taglalja, hogy éppen melyik betűt tanulták, azt hogyan kell leírni, és milyen hibát vét rendszeresen a betű rajzolásakor.
Sodró erejű beszámolóját időnként megszakítom egy-egy kérdéssel, aktuálisan például azzal, hogyan birkózik meg az új környezet adta nehézségekkel. Nem esik-e kétségbe, ha valaki megbántja, vagy kinevetik? A kérdéshez rögtön társítom is a tanácsot: Ha problémája támadna, nyugodtam forduljon az ötödikes bátyjához.
Rodé, egy szusszanásnyi időt sem hagyva, az ő élénk és vidám hangján megadja a legkézenfekvőbb választ: „Andrea néni (lelkész-hitoktató) azt mondta, hogy Istenhez is fordulhatok segítségért”. Ezzel lezártnak tekintette a kérdést, és már egy újabb kellemes témát boncolgatott, egy bizonyos plüssmackóról, amit kinézett a kirakatban, ami oly nagyon megtetszett…
Én pedig nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy számára mennyire valóságos már Istennek jelenléte. A legtermészetesebb módon épül be életébe mindaz, amit hittanórán hall, majd azonnal gyakorlattá is válik.
Így lett számomra – keresztlányom példáján keresztül – beszédessé Isten szava:

„…aki nem úgy fogadja Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be oda.” (Márk evangéliuma 10,15)