Biztonságban

Sűrű hóesésben indultam egy ismeretlen kórházba, egy ismeretlen orvost megkeresni. Aggódó gondolatok kerítettek hatalmukba: hogyan találom meg az intézményt, hogyan találom meg az orvost? Biztosan műtőben lesz, és várhatok rá órákig. Fokozta izgalmamat, hogy noha cukorbeteg vagyok, nem készültem tartalék szendviccsel. De az Úr megállította a gondolataimat, és biztosított arról, hogy ő jár előttem, és minden jó lesz.
Utazás közben a buszmegállóban várakozótól kértem tájékoztatást, majd beszédbe elegyedtünk. Két perce se voltunk ott, ő már zúgolódott, hogy mennyit kell várni. Amikor beültünk a meleg buszba, akkor azért, miért nem indul már! Én örvendeztem a hóesésnek, mire a hölgy: De nekünk nem jut a hóból annyi, mint tőlünk nyugatra. De azért tudunk gyönyörködni benne – fűztem hozzá. Igen, legalább eltakarja a sok szemetet, amit az emberek elszórtak – sopánkodott tovább.
Sajnáltam szegényt. Úgy él, mintha minden ellene esküdött volna.
A kórházban felértem az adott szintre, és egy üres folyosón találtam magam. Pár pillanatig tanácstalanul álltam, majd az egyik szobából kilépő zöldruhás, műtősfiúnak kinéző személy kedvesen hozzám fordult: Miben segíthetek? – kérdezte. A keresett orvos nevét mondtam. Én vagyok. – válaszolta
Öröm öntötte el szívemet, és az a békesség, amit az Úr az övéinek ad. És hála azért a különleges bánásmódért, amivel gyermekeit körülveszi.

„Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni…” (139. Zsoltár)