Nekem ez kell! – kiáltotta a kisfiú, amikor apukája a szemétkosárba akarta dobni a szakadt zacskót.
Ugyanúgy, ahogyan mi is viszonyulunk gyűjtött javainkhoz: nekem ez kell, nekem ez még kell, ezért nem dobom ki, nem semmisítem meg – hiszen jó lesz még valamire. Vajon maradandó kincsek ezek? Olyanok, amiknek mi, vagy majd valaki más hasznát veszi, örül neki, hálás lesz érte?
Folyamatosan vizsgálnunk kellene, mi az, amit meg kell tartanunk, és mi az, amitől érdemes megszabadulnunk. Például vágyainkból, életünk melengetett emlékeiből, sérelmeiből, veszteségeiből… – hiszen, ha valóság az, hogy Jézus Krisztusban új életet nyertünk, akkor a régiek elmúltak és újjá lett minden. Lehetőséget kell tehát adni mindannak, ami az új élettel együtt kér helyet. Lehet, hogy a régi kacatok miatt nem kerülhetnek megfelelő helyre Urunk áldásai, csodái, tettei és gondolatai? Szegénnyé tesznek mindenkit a felhalmozott felesleges és kidobni való, mégis megtartott emlékek, tervek, önigaz gondolatok.
Engedjük Urunknak, hogy átrendezzen és kiselejtezzen mindent akarata szerint!

„Mert akik őt félik, azoknak semmiben nincs fogyatkozásuk.” (Zsolt 34,10)