Sötétségből világosságra

Azt, hogy a mai magyar ember miként gondolkodik önmagáról és Isten személyéről, azt legtöbbször egy-egy beszélgetésből lehet megismerni.

Együtt tölthettem el két napot egy asszonnyal, aki folyamatosan mesélt, és közben folyamatosan trágár szavakkal emlegette Isten nevét. Számomra kellemetlen volt ezt hallgatni, és amikor erre lehetőségem adódott, és ő újra egy ilyen kifejezéssel illette Isten szent nevét, akkor megkérdeztem tőle, hogy hiszi-e azt, hogy létezik Isten? Mire ő öntudatosan közölte, hogy persze, hiszen ő vallásos ember, akinek az unokái is járnak templomba. Feltettem tehát azt a kérdést: Akkor miért káromolja Istent egyfolytában? Ő csodálkozva közölte, hogy nem káromolja, és náluk, a családban ez nem is szokás.

Ezután beszéltem neki arról, hogy miután folyamatosan ezt teszi, tudnia kell arról is, hogy egyszer meg kell majd állnia Isten színe előtt, és minden hiábavaló és káromló szóért is számot kell adnia. Kértem – mivel ő evangélikusnak tartotta magát –, hogy vegye elő Bibliáját, és minden nap olvasson belőle, és abból majd megismeri, hogy kicsoda Isten, és mi az ő akarata vele.

A szegény asszony viszont egyfolytában csak azt bizonygatta, hogy ő Isten előtt is megfelelő életet él, így abba maradt a beszélgetés, hiszen nem kívánt ajtót nyitni az evangélium felé. Igaz, ezután már nem káromkodott, de csak ennyi történt.

A Szentlélek gyújthat világosságot a szívben, s ha ez megtörténik, akkor lesz helyes ön- és Isten-ismerete az embernek.

„Mert Isten, aki azt mondta, hogy sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2Kor 4,6)