Életveszélyes menekülés

Korábban csak felszínesen érintett meg a hír, miszerint tizenkét gyermek és egy edző rekedt egy thaiföldi barlang rejtett járataiban. A média azonban közel hozta, szinte átélhetővé tette a távoli történéseket is. Naponta többször kaptunk információt a fiatalok mentési kísérleteiről.
A korábban felállított menekítő tervek közül csak egy jöhetett számításba, az, amellyel sikeresen lezajlott a menekítés: a fiataloknak egy víz alatt kifeszített zsinór mentén, mesterbúvároktól figyelve és kísérve, oxigénmaszkkal ellátva kellett a zavaros víz mélyén a felszínre úszni – egyenként. Az, hogy többségük nem tudott úszni, és éleshelyzetben kellett gyakorolnia azt, amire korábban nem volt módja-kedve-lehetősége, csak nehezítette a menekülést. Ők, ott a barlangban tudták, hogy rabságban vannak. Friss volt még az élménye a külvilágtól való elszakadásnak.
Mi vajon tudjuk-e, hogy nem ebben a közegben kellene élnünk, ahol most vagyunk? Magunk szándékából rekedtünk bent az istenidegen közegben, de most már várni kell az Úr irgalmára, kegyelmes intézkedésére. „Mert Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön” (Rm 11,32).
Aki hírül – és komolyan – veszi, hogy rabságban van, megismerheti, hogy a menekülésre Isten egyetlen módot kínál. Sokféle kísérletbe bonyolódunk, valójában csak egy sikeres lehetőségünk van: Jézus Krisztusra hallgatni, a lefektetett zsinórmértékbe – a Biblia tanításába – kapaszkodva hittel elindulni kifelé, felfelé. Egyenként!
Nem csapatos pancsikolás zajlott a barlangi tó habjai közt sem. Egyenként kellett meghallaniuk a hívó szót: te következel, jöjj! Külön-külön kellett teljes komolysággal alámerülni, hinni, bízni.
Isten mentőakciója most zajlik, és egyenként szólítja, hívja az embereket. A felismert rabság, a megismert Megmentő, a komolyan vett hívás az egyetlen utunk.

„De megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét.” (ApCsel 2,21).