Az 1800-as évek végén egy püspök hivatalos látogatást tett az egyik gyülekezetben. A gyermekek fölsorakoztak a templomban.
A püspök egy szőke fiú előtt megállt, és megkérdezte tőle, hol tart a kátétanulásban? „Én csak eddig jutottam el: … engem, elveszett és elkárhozott embert megváltott” – szólt a fiú.
A püspök megsimogatta a fiú fejét: „Tehát ennél tovább még nem jutottál. Azt mondom neked: a püspököd sem jutott tovább ennél! Isten ne is engedjen téged ennél tovább jutni, fiacskám!”
Az ember akkor áll Isten előtt az igazi helyén, ha elveszettnek és elkárhozottnak vallja magát. Aki eddig eljutott, az már nagy utat tett meg, mert akkor az Isten irgalmasan minden bűnére bocsánatot adott.
Mi se jussunk sose tovább, csak méltatlan, kicsi voltunknak elismeréséig! Mert, amikor Isten ítélete előtt meghajlunk, akkor részesít Isten minket kegyelmében.
„Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” (1Pt 5,5)
Lyngar Einar írása
