Akkoriban fiatal legény voltam, nem másmilyen, mint minden húsz év körüli fiatalember. Apám megkért, hogy menjek vele sétálni. Szívesen teljesítettem kérését, mert jól megértettük egymást. Útközben jó hangulatú beszélgetés bontakozott ki. Elmondtam neki terveimet, örömeimet, de gondjaimat is. Egyszer csak megszakította beszédemet és megkérdezte: „Fiam, mondd csak, hogyan is állsz a Jézus Krisztusban való hittel?” Félig zavartan, félig ingerülten legyintettem. Erre apám megállt előttem, és nagy nyomatékkal megkérdezte: „Hát, talán nem hiszed, hogy létezik Isten?” „Nos – válaszoltam, és ekkor nagyon okosnak gondoltam magamat –, olyan bolond azért nem vagyok, hogy tagadjam Isten létezését. Bizonyára kell lennie Istennek. De nézd, apám, az a helyzet, hogy ő nem törődik velem. Ő valahol nagyon távol van, én pedig itt vagyok. Nem keresztezte még utamat.”
Ezt mondtam akkor. Apám egy szót sem válaszolt, némán haladtunk tovább. Azt hiszem, imádkozott a fiáért, mert nem sokkal azután rájöttem, miért nem keresztezte Isten az utamat. Én ugyanis akkor olyan utakon jártam, amilyeneken Istent lehetetlen megtalálni. Amikor erre felnyílt végre a szemem, olyannak láttam magamat, mint az a holdkóros, aki a tető szélén halad előre, a döbbenetes mélység fölött – és akkor, ott, hirtelen felébred. Ilyenkor sürgősen vissza szoktak fordulni. Így fordultam vissza én is.
Azóta megismertem sok embert, akik hasonlóan gondolkodnak, mint annakidején én. Nem tagadják Istent, de nem is ismerik őt, mert olyan utakon járnak, ahol őt soha sem lehet megismerni. Isten azonban egyszer egészen biztosan keresztezni fogja az ő útjukat is. Ez legkésőbb azon a napon fog bekövetkezni, amikor Bíróként jelenik meg előttünk.
Forrás: Frohe Botschaft (Örvendetes Hír), (kelet)német evangéliumi újság, 1971. szept. 26. – ford.: Göllner Pál
„Fiam! … Ha bölcsességért kiáltasz, és értelemért emeled föl szavad, … akkor megérted az Úr félelmét, és eljutsz Isten ismeretére. Mert az Úr ad bölcsességet, szájából ismeret és értelem származik.” (Példabeszédek 2,1-8)
