Néhány napja meglátogattunk valakit, aki most töltötte be 94. életévét. Már egy ideje nem tud felkelni az ágyból, ezenkívül semmilyen hangot sem hall. Egy kicsi, áporodott levegőjű szobában fekszik, illetve, ha valaki felsegíti, akkor ül az ágy szélén, amíg szintén segítséggel visszafekhet. Naponta kétszer kukkant be hozzá a menye, és visz neki ennivalót, illetve ellátja a szükséges feladatokat. Ezenkívül nincs más, aki látogatná, beszélgetne vele – bár halláskárosodása miatt szinte lehetetlen, hogy kölcsönös legyen a beszélgetés. Viszont szellemileg teljesen ép, szépen hangsúlyozva, mosolygós szemmel, értelmes mondatokban beszél.
Több órát eltöltöttünk nála, és hallgattuk az életéről szóló izgalmas beszámolót, ha kérdezett valamit, mi írásban válaszoltunk, s általában mi is így tettük fel kérdéseinket. Mindeközben egyetlen panaszos szó sem hagyta el a száját, és nem is sajnáltatta magát. Viszont megtudtuk, hogy hálás a menyének, aki ugyan nem beszélget vele, de gondját viseli. Folyamatosan visszatért az őt betöltő legnagyobb örömhöz, a hozzá lehajló Úr Jézus Krisztus megmentő kegyelméhez, amit megismerhetett, ami teljesen új emberré tette őt. Lelkes volt, hogy olvashatja most is az Isten Igéjét, és élete összes kérdésére választ kapott.
A hazafelé úton, a beszélgetés hatása alatt, szomorúan emlékeztünk arra a számtalan panaszkodó, siránkozó és elégedetlenkedő hívő emberre, akiknek érdemes lenne látogatást tennie ebben a kis szobában, hogy megértsék ők is, nem az egészség, nem a külső kényelem és minőségi körülmények tesznek valakit hálás emberré, hanem a Jézus Krisztussal való belső kapcsolat és személyének mindig teljesebb megismerése.

Pál apostol a börtönből: „Mert én megtanultam, hogy megelégedett legyek abban, amiben vagyok.” (Fil 4,11)