A hangversenyterembe bevonul a szimfonikus zenekar: a pódiumon elfoglalják helyüket külön a vonósok, külön a fúvósok. Mielőtt bejönne a karmester és elkezdődne a hangverseny, az egyik oboa megszólal, majd hosszan, kitartóan egyetlen stabil hangot ad, és ekkor a többi zenész is hangszerét a megfújt hanghoz hangolja. Enélkül az előadott zenei mű szétesne, hamissá válna, és nem adná azt a szépséges együttes harmóniát, amit a szerző megkomponált. Miközben a hangolást figyeltem, tudatosodott bennem, hogy az ember egyéni és közösségi életének is így kellene működnie, vagyis igazodni kellene valami állandó fix ponthoz.
Isten népe is hasonló egy hatalmas zenekarhoz, amelyben a legkülönbözőbb emberek zengik az örökkévaló evangélium szimfóniáját. A kezdő hangot az Isten Igéje adja meg, és a tagoknak naponta ehhez kell igazítani életüket, hogy egységes üzenetet közvetíthessenek a dicsőséges, hatalmas Urukról ebben a kaotikusan hangos, zavaros világban!
Mert a mennyei világ szimfóniája eltér a világ hangzavarától, ahol mindenki a maga hamis látását, véleményét és indulatait „fújja”. Isten népének, a földi gyülekezetnek kottája a Biblia, a dallamot, ritmust pedig a Szentlélek hangolja össze.
„Krisztus beszéde lakozzék bennetek gazdagon, minden bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel. Szívetekben hálaadással énekeljetek az Úrnak!” (Kol 3,16)
