Vonatra várva álltam az állomáson, két vágány között, a keskeny peronon. Ekkor a hangszóróból figyelmeztetettek bennünket, hogy az egyik vágányon gyorsvonat halad át, a vágányok közelében vigyázni kell. A felszólításra – amit meg is ismételtek – az ott várakozók igyekeztek eltávolodni a vágánytól. Körülnéztem, hová mehetnék, de már nem volt idő visszafordulni az állomás épületéhez, a peron másik oldalán pedig nagy volt a szintkülönbség, és féltem, hogy nem tudok majd visszalépni a peronra. A szerelvény pedig ijesztő sebességgel közeledett. Amikor félelmetes dübörgéssel mellém ért, olyan erőteljes, mindent elsöprő légörvény keletkezett, amiben megállni alig lehetett. Megfeszített lábakkal igyekeztem talpon maradni, miközben az Úr segítségében reménykedtem. A vonat elrobogott mellettem, és én remegve arra gondoltam, hogy Isten igéje is számtalanszor figyelmeztet sokakat a közeledő életveszélyre. Azokat, akik semmivel nem törődve, a maguk útját járják. Az isteni riasztás azonban a legtöbb embernél süket fülekre talál, mert úgy vélik, tudják, mit kell tenniük, hogy ne törjön rájuk az ítélet. Szerintük különben sem lehet az olyan félelmetes, hiszen körülöttük a többség hasonlóan él, és mindenkire csak nem érvényes ez a fenyegetés. Mivel Isten figyelmeztető szavának – sokak előtt – ma már nincs súlya, nincs hitele, ezért annál borzasztóbb lesz felébredésük a valóságra!

„Azért tehát még jobban kell nekünk a hallottakra figyelnünk, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.” (Zsid 2,1)