Alig néhány hét telt el a 2017-es esztendőből, és ez alatt Isten népe közül már több testvérünk ment át „e világból az Atyához” (Jn13,1) Pecznyik Pali bácsitól Cseri Kálmánig. Számos olyan igét és ígéretet ismerünk a Bibliában, miszerint odaát, az Úrnál, annyival jobb lesz nekünk, hogy senki soha nem kívánkozik onnan vissza. Pál apostol írja (Fil 1,23): „… vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél”. Vagy a Jelenések könyvében is olvashatunk hasonlót (14,13): „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket”.
Ezen ígéretek közé sorolhatjuk az Úr Jézus kérését is a főpapi imából, hiszen a hely, amit készített az övéinek – búcsúbeszédei szerint (Jn 14,2-3) – ott van Urunk Jézus Krisztus mellett: „Atyám, a kiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet, a melyet nekem adtál” (Jn 17,24).
Vagyis, amikor Urunk átvisz minket ebből a világból oda, magához, a meghalás sokszor hosszadalmas és rémes szenvedései és nyomorúságai közül, egyenesen az ő dicsősségébe léphetünk be, és láthatjuk majd azt.
Urunk, itt különösen is határozottan fogalmazott, azt mondta imádságában az Atyának, hogy „akarom”! Mi pedig tudjuk, mennyei Atyánk nemcsak meghallgatta, de teljesítette is Urunk kérését… Ámen.
„Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg…” (Jel 14,13)
